Pusztító tornádók szabadultak el az Egyesült Államokban (VIDEÓ)
Több mint 50 millió ember lakóhelye van veszélyben, és nincs jele az enyhülésnek.
„Próbáljon meg olajat és ecetet összerázni egy palackban, és tegye az asztalra: látni fogja, hogy ismét szétválnak.”
„Kevéssé ismert, de De Gaulle tábornok, akit túl gyakran csupán katonaként, geostratégiai zseniként, nagy politikusként láttatnak, aki mindenekelőtt az állam tekintélyével és a nemzeti ütőképesség visszaszerzésével volt elfoglalva, nagy jelentőséget tulajdonított az úgynevezett »társadalmi kérdéseknek« is – jobb lenne »civilizációs kérdéseket” mondanunk őket. (…) De Gaulle ezen a téren elég bősz »konzervatívnak« bizonyult, tisztában volt a lejtőkkel, amelyekre a vak modernitás kényszeríti rá az embereket, akiket elszakítottak gyökereiktől, hagyományaiktól s attól, amit ő többször is konzekvensen keresztény civilizációnak nevezett.
Kemény belső vita kísérte végig Charles, a magánember egész életét (kétségkívül ez magyarázza hangulatingadozásait is). E vitában egyfelől a remény keresztényi kötelessége, teológiai erénye, másfelől a világ állapota miatt megrémülő intellektusának visszatérő pesszimizmusa feszült egymásnak. Így válik érthetővé az amerikai faji együttélés problémáival kapcsolatos elemzése, amit Alain Peyrefitte-nek adott 1963 novemberében, Kennedy elnök meggyilkolása után. Olyan problémák ezek, amiket ő majdhogynem megoldhatatlannak tekintett, és úgy gondolta, súlyos következményekkel járnak az egész Nyugatra nézve.
Annak, hogy a francia elnök már rögtön az amerikai államfő halálának másnapján bejelentette: részt vesz a temetésén (más vezetők követték a példáját, ezzel egy addig ismeretlen gyakorlatot indítva el), nem csupán az az oka, hogy – amint sokan hangsúlyozták – jelezni akarta barátságát a fiatal államfővel, aki az USA történelmének első katolikus elnöke volt, s akivel sok ponton megértették egymást, de több konfliktusuk is volt például a nukleáris fegyverek, a NATO szerepe kapcsán. Azért is vett részt Kennedy temetésén, mert rögtön észrevette az esemény hatalmas jelentőségét. »Ne kételkedjen, a feketék és a fehérek közti ellentét rejlik a gyilkosság mögött« – mondta Peyrefitte-nek, amint november 27-én hazaérkezett Washingtonból. A helyzetet rögtön összehasonlította egy másik rasszok közti drámával, az algériai háborúval. Ez utóbbi szerinte megmutatta a békés együttélés lehetetlenségét: »Nálunk is ilyen helyzet alakult volna ki, ha nem adtuk volna meg a függetlenséget Algériának: két rassz, ami nem képes megérteni egymást és attól fél, hogy a másik elnyomja«. Meglepő a hivatkozás Algériára: ez bizonyítja, hogy számára a kérdés meghaladta az Egyesült Államokat, bolygószintű volt. Az amerikai probléma pedig azért markánsabb, mert az amerikai társadalom jól elkülöníthető közösségekből épül fel, ahogyan fogalmaz: épp úgy, »mint Harlekin jelmeze«.
Itt világlik ki azon okok egyike – s talán legmélyebbike –, amelyek miatt hagyta függetlenedni Algériát, ahol a békés együttélés problematikussá vált a szemében. Peyrefitte lecsapja a labdát: »A különbség az, hogy ön dönthetett a függetlenség mellett, az amerikaiaknak nincs meg ez a lehetőségük«. Bármennyire is finom szellemek voltak, ez a két ember nem láthatta előre, hogy néhány évtizeddel később épp ilyen helyzet okoz problémákat az országunkban. (…)
A lehetetlen faji együttélés gondolata elég logikusan következik a Tábornok filozófiájából, aki konzenkvens esszencialistaként úgy gondolta, »a dolgok azok, amik«, s így nem is keverednek egymással. Láttuk ezt Algériában, ahol két nép nem tud másképp együtt élni, mint hogy az egyik teljesen aláveti magának a másikat, ahogy látjuk a tíz, majd húsz, harminc országból álló Európai Unió kapcsán is, amiről megjegyezte: »nem lehet úgy összekeverni a népeket, mint a gesztenyepürét« – ezen kijelentése egyébként jócskán beigazolódott napjainkban…
Peyrefitte-nek azt is kijelentette: »az integrációpártiaknak kolibriagyuk van«. Ezen állítását egy érzékletes képpel illusztrálta: »Próbáljon meg olajat és ecetet összerázni egy palackban, és tegye az asztalra: látni fogja, hogy ismét szétválnak«. Alapvető eszmefuttatás ez nála, ami olyan mondatokra sarkallta, amelyeket ma talán »rasszistának« minősítenének. Ismerjük híres kijelentését: »Nézze meg az arabokat a turbánjaikkal: ők sosem lesznek franciák«, ami még keményebben folytatódik: »El tud képzelni egy fekete elnököt az Élysée-palotában? Végső soron mégiscsak egy fehér bőrű, keresztény vallású, görög és római kultúrával rendelkező nép vagyunk.« (...)
A hivatásos antirasszisták szemében De Gaulle más esetekkel is súlyosbította bűneit. Például amikor [az afrikai ügyekkel foglalkozó miniszterének], Foccart-nak azt hányta szemére, hogy túl sok afrikai államfőt hív meg az Élysée-palotába: »Nem látni itt már mást, mint feketéket, ez rosszul veszi ki magát!« Természetesen a Tábornok nem vélte úgy, hogy egyéneket ne lehetne integrálni a társadalomba, de csak egy bizonyos mértékben és elővigyázatosan, ahogyan azt a kijelentése tanúsítja, amit Peyrefitte-nek tett az amerikai fekete közösségről: »Ha egy közösséget nem fogadnak el, az azért van, mert nincsenek jó eredményei, különben gond nélkül elfogadnák. Ha a vele szemben munkáló rasszizmusról panaszkodik, az azért van, mert zűrzavart kelt.« Elég durva, nem?”