Mexikóba vagy Thaiföldre akar költözni az MTK és a Fradi egykori kedvence – Mandiner-interjú

Nyitókép: Facebook/Szeibert György 

***

Akik látták játszani, azt mondják, jó kis futballista volt. Amolyan pengés középpályás, aki bomba szabadrúgásokat lőtt, ma biztosan válogatott lenne. Ám a 80-as években – Szeibert György pechére – sok hozzá hasonló, vagy még jobb labdarúgó rohangált a magyar pályákon, s neki így nem sikerült bekerülnie a nemzeti csapatba. Pontosabban egyszer egy lépésnyire volt a pályára lépéstől: 1987-ben, az NDK elleni mérkőzés előtt – ami első válogatottbeli szereplése lett volna – kérte a szövetségi kapitányt, hogy engedje haza, mert Szonja lánya éppen akkor született, és ő ott akart lenni a kórházban. Mehetett, de aztán soha többé nem lett válogatott, több meghívót már nem kapott. A bajnoki cím azért összejött neki: 1987-ben a Verebes József-féle MTK-VM-mel lett aranyérmes. 

Nem tévedhetetlen

Bárhol is játszott, mindenhol szerették a szurkolók a játékát, vagány stílusát, a Honvédnál, a Volánnál, az MTK-nál, a Ferencvárosnál vagy Veszprémben sokra értékelték. Úgy érzi, így, 63 évesen visszatekintve, hogy eddig kerek volt az élete.

„Persze, én is követtem el hibákat a karrieremben, de hát ez mindenkivel megesik élete során, bárhol is dolgozzon. Így visszagondolva

Az akkori technikai vezetővel, Magyar Zoltánnal összekaptam, s olyan előnytelen szerződést kínált, ami nem lehetett elfogadni. Mint kiderült, másokat sem tartottak sokra, de aztán kénytelenek voltak megemelni a pénzt, de akkor én már a Veszprém játékosa lettem” – emlékezett most lapunknak Szeibert.

Recepciósként dolgozik

A profi karrierje után kilenc évig edzősködött amatőr és ifjúsági csapatoknál. Szerette csinálni, de a feltételek komolytalanok voltak, s egy idő után nem látta értelmét energiát fektetni bele, így aztán civil foglalkozás után nézett. Volt pincér, gumiszerelő, piaci árus meg sok minden más is. A koronavírus-járvány kitöréséig műszaki ügyintéző volt az egyik budapesti autókereskedésben. Nagyon szerette csinálni, ám a pandémia az ő munkáját is „elvette”, így új foglalatosságot kellett keresnie. Már negyedik éve recepciósként dolgozik, most éppen a Római-parton, egy üdülési központban. A futballal annyi kapcsolata maradt, hogy – ahogy mondta – nagyon jól elnézegeti.

„Főleg a nemzetközi élmezőnyt követem. A magyar foci nem köt le, rengeteg középszerű külföldi van, a Fradi az egyetlen nézhető csapat, meg talán még a Paks, de Ferencvárosban szinte nincs hazai játékos. Évtizedek óta beragadtunk ebbe a magyar posványba, pedig hozzuk a külföldi edzők tömkelegét, ám ők sem visznek előre. Fényévekre vagyunk a nagyoktól, de még a cseh futball is messze előttünk jár. Semmi sem változik, pontosabban évről évre rosszabb a színvonal” – vélekedett az egykori középpályás, aki legutóbb 2017-ben volt itthon futballmeccsen. Hét éve az akkor harminc esztendővel korábbi bajnokcsapatot köszöntötték a Hungária körúton, az MTK–Fradi előtt. A pályán látottak számára katasztrofálisak voltak.

 – árulta el. 

Erőltetjük az akadémiákat

Szeibert György szerint a jó magyar focira ma is vevő lenne a közönség, mint az ő idejükben. De mostanság erre nincs esély. Úgy látja, minden gond okozója a rossz utánpótlás-nevelés. Az alapokat kellene megtanítani a gyerekeknek, de nézzük meg, kik foglalkoznak a fiatalokkal.

„Próbálkozunk évek óta az akadémiákkal, de nem látom az eredményét. Persze nem véletlenül, rossz a versenyeztetés, gyenge képességűek az oktatók, és napi másfél óra edzés semmire sem elég. Mi éjjel-nappal fociztunk, de a grundok mára eltűntek. Amikor én tanítottam ezt a gyönyörű sportágat, már akkor sem tudták az ifista gyerekek, mi az a rüszttel vagy a dropliból rúgás, gondjaik voltak a labdakezeléssel, meg sajnos már a dekázással is. Egy idő után elegem is lett a harcból, feladtam. Pedig nem tagadom, hiányzik. 

De a kluboknál ránk már nem kíváncsiak, kicserélődtek a vezetők, a maiak talán nem is tudják, hogy egyáltalán létezünk” – panaszolta a volt labdarúgó.

Ez fáj neki kicsit, de amúgy meg jól elvan, jól érzi magát, nem háborog. Jó állása van, s ha teheti utazgat a világban. A közelmúltban Thaiföldön volt egy hónapot, s feltérképezte az ottani viszonyokat, lehetőségeket.

A kétszázezer forintos nyugdíjamból az maga lenne a Kánaán. Világéletemben, már tizennégy éves koromtól keményen dolgoztam, úgy gondolom így, életem vége felé, hatvan felett már megérdemelném ezt az életet. A télből a nyárba szeretnék költözni, és ott egy nyugodt, kellemes életet élni” – tette hozzá Szeibert György.