A neoliberális közgazdászok mögött a gazdagok állnak. Így szolgálják a gazdasági elméletek az üzleti érdeket

„Milton Friedman és George Stigler, a chicagói iskola vezetői – vállalati és politikai támogatással – megtalálták azt az új eszközt, amellyel a társadalmi gondolkodás megváltoztatható. Ez volt az agytrösztök hálózata, az azok által nyújtott ösztöndíjak és a média intenzív használata. Ezt az agytröszt-hálózatot nem azért hozták létre, hogy új gondolatok létrejöttét ösztönözze, hanem hogy gátőrként működve terjessze a már létező gondolatkört, a »szabadság filozófiáját«. Nem csak Backhouse (2005), hanem Adam Curtis (2011), a társadalom hatalmi relációit kutató dokumentumfilmes is szól arról, miként építette fel Antony Fisher a globális agytröszt hálózatot, az individualizmus és a gazdasági – ám kevésbé a társadalmi vagy politikai – szabadság népszerűsítésére, a tőketulajdonosok államtól való függetlenségét is támogatva. 

Curtis (2011) szerint az »ideológiailag motivált PR szervezetek« célja annak a technokrata, elitista rendszernek a megvalósítása volt, amely megőrzi az aktuális hatalmi struktúrákat. Fisher 1981-ben megalapította az Atlas Economic Research Foundation-t, amely 150 agytrösztöt alapított világszerte. Ezeket az intézményeket az Institute for Economic Affairs (IEA), az 1955-ben Fisher által alapított intézet mintájára hozták létre. Az intézeti hálózat kiterjedése jó példája annak, ahogyan a neoliberális gondolatkör el nem ismert kisebbségből uralkodóvá vált. Az Atlas hálózatnak a »szabadság ügyének« szolgálata érdekében napjainkban 450 szabadpiaci tagja van, több mint 90 országban (Atlas Network, 2017). Fisher hálózatát nagyrészt a Mont Pelerin Társaság tagjai irányították (Djelic, 2014).

A képzeletbeli neoliberális épület legfelsőbb szintje tehát a média, amely az agytrösztök hálózatával áll szoros kapcsolatban. Az agytrösztök alapvető funkciója a médiaszereplés és az, hogy egymástól függetlennek tűnő intézmények valójában nagyon is hasonló álláspontot hangoztassanak különböző társadalmi ügyek kapcsán. Ebből a szempontból a friedmani televíziós műsor címe, a »free to choose« elve korántsem teljesült: az elméleteket fogyasztó társadalom nem választhatott szabadon a felkínált ideológiák között. Mirowski (2013) bizonyítékai szerint a Friedrich Hayek vezette Mont Pelerin Társaság a nagyvállalati szereplők felé azzal népszerűsítette önmagát, hogy minden vállalatnak be kell ruháznia a változást hozó ideák gyártásába, hiszen ezek az ideák szakpolitikai termékekké válnak végül. Ezeket a befektetőket nevezi Rob Johnson (2017) edupreneur-nek, aki feltárja, hogyan hozták vissza filantróp befektetők a reneszánsz idők patrónus-védenc modelljét a modern tudományba. (…)

A neoliberalizmus létrehozta a szcientizmust és ökonomizmust, csökkentve a közgazdaságtan sokszínűségét. Ezek a mechanizmusok a fiatal kutatók tudatos előnevelésére szolgálnak: az egyszerű és gyakran irreleváns modellek stabilizálják a tudományos paradigmát és a társadalmi-gazdasági rendszert, amely arra épül (Earle et. al, 2016; Kwak, 2016). A rendszer megkülönböztető jegye, ahogy azt Dean Baker (2016) megmutatja, a tőketulajdonosok protekcionizmusa és a felfelé való újraosztás fenntartása a bérnövekedés kárára – ezért kell a neoliberalizmusnak foglyul ejtenie az államot.

De mi rejlik a neoliberális közgazdászok mögött? Reméljük, nem az út a szolgasághoz.”

***