Máig büszke vagyok a 2002 utáni programomra – Medgyessy Péter a Mandinernek

2019. november 05. 09:01

Ma sem szégyelli szt-tiszti múltját; a rendszert már a hetvenes években működésképtelennek látta, de meg akarta reformálni; és a 2002 utáni kormányzását sem tartja semmiben elhibázottnak. Medgyessy Pétert kérdeztük rendszerváltás előtti és utáni tevékenységéről, a hatalom és a szovjet-magyar kapcsolatok szigorúan titkos berkeiről. A volt miniszterelnök azt is elárulja, miben megértő a mai folyamatokkal szemben és milyen víziót lát Orbán Viktornál. Nagyinterjúnk.

2019. november 05. 09:01
null
Maráczi Tamás
Maráczi Tamás

Medgyessy Péter (1942) a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem elméleti politikai gazdaságtan szakán végzett 1966-ban, ezt követően egészen a rendszerváltásig a Pénzügyminisztériumban dolgozott különböző posztokon. 1977 és 1982 között szt-tisztként kémelhárító volt. 1982 és 1986 között pénzügyminiszter-helyettes, 1987-ben pénzügyminiszter, 1988 és 1990 között pedig a gazdasági ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes volt. 1990 és 1996 között először a francia Paribas Bank Rt. magyarországi, majd a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank Rt. elnök-vezérigazgatója. 1996 és 1998 között a Horn-kormány pénzügyminisztere, utána 2001-ig az Inter-Európa Bank igazgatóságának elnöke és az Atlasz Biztosító Rt. alelnöke volt. 2002-ben miniszterelnökké választották, de 2004 augusztusában az MSZP-SZDSZ-koalíció fenntartása érdekében lemondott. Ezt követően 2008-ig a kormány felkérésére Magyarország meghatalmazott utazó nagyköveteként tevékenykedett. 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal, 2000-ben pedig a Francia Becsületrend Lovagi fokozata kitüntetést kapta.

***

A rendszerváltás idején a politikából a bankszektorba vonult. Mi volt az indíték: kisebb stressz, több pénz?

Nem professzionális politikus voltam, 21 éven keresztül a Pénzügyminisztériumban dolgoztam. Előadóként kezdtem, és minden grádicsot végigjártam.

Nekem a politika idegen terület volt, a pénzügyekben voltam jártas,

és a rendszerváltás idején azt gondoltam, hogy visszatérek erre a területre.

Ez tipikusan az az életút, amelyet sokan kárhoztatnak a rendszerváltás értékelésekor: a kommunista nomenklatúra politikai hatalmát átkonvertálta gazdaságira.

Hát, nem tudom, hogy ez mennyire gazdasági hatalom: egy francia bank magyarországi ágának lettem a vezetője akkor. Szerettem ezt a szakmát, érdekelt, hogy hogyan lehet a privát gazdaságban működni. Úgy éreztem, hogy ez az érdekesebb. Nem kétséges az sem, hogy ezzel több pénzt kerestem, mint előtte pénzügyminiszterként vagy miniszterelnök-helyettesként.

A fenti értékelés szerint a nomenklatúra a gazdaságba átmentett hatalmát aztán újra politikai hatalommá alakította át. Ön is visszatért Horn Gyula hívására a pénzügyminiszteri posztra, 1996-ban Bokros Lajos utódja lett. Ha nem ez volt a területe, miért jött vissza a politikába?

1996-ban elsősorban az a kihívás izgatott, hogy éreztem, meg tudnám oldani ezt a konfliktust pénzügyileg, szakmailag is, de emberileg is. Jobb kapcsolatot tudnék miniszterként kialakítani a társadalommal, a politikai közeggel. A Bokros-program sok hibája ellenére megpróbálta megoldani azt a pénzügyi problémát, ami akkor kialakult, de olyan mérhetetlenül rosszul kommunikálták az intézkedéseket, olyan kihívóan, irritálóan, hogy

így nem lehetett elfogadtatni egy társadalommal a kemény lépéseket.

Több szerénység, több megértés kellett volna. És úgy éreztem, hogy ezt a két szempontot össze tudom hozni.


És 2002-ben miért vállalta el a miniszterelnök-jelöltséget?

2002-ben egészen más volt a helyzet, az egy más kihívás volt. Akkor lettem igazán politikus. Volt politikai vízióm, volt bennem egyfajta egészséges becsvágy, hogy ebben a versenyhelyzetben helyt kell állnom. Egy dolog, ha valaki rákerül egy pályára, halad előre és egyszer eljut a pénzügyminiszterségig. És megint más, ha van egy versenyhelyzet, amikor meg kell küzdeni azért, hogy az emberek engem válasszanak, hogy azt gondolják, az a jó, amit én akarok csinálni.

Visszaugorva az időben: ön a '70-es években már a tűz közelében volt a Pénzügyminisztériumban, a '80-as években pedig tárcavezető-helyettes, majd miniszter lett. Nemcsak a külső kommunikációt, de a valós információkat is ismerte a gazdaság helyzetéről. Ön számára mikor vált világossá, hogy ez a rendszer fenntarthatatlan, a gazdaság adósságspirálba került?

Ennek két érdekes pontja van. Az egyik

a '70-es évek eleje, amikor először ismertem fel, hogy a rendszer így működésképtelen.

De akkor úgy gondoltam, hogy meg lehet reformálni. Tudnám tisztelni azokat, akik azt mondanák, hogy már akkor tudták, hogy ez a rendszer megreformálhatatlan, és egy teljes rendszerváltásra van szükség. Én ezt akkor még másképp gondoltam.

Meggyőződéssel hitt a rendszerben, a marxista politikai gazdaságtan alapvetéseiben?

Nem annyira a gazdasági rendszerben, inkább abban hittem, hogy az emberek egymás iránti felelőssége, a szolidaritás erős kell legyen. Hogy nem szabad nagyon nagy különbségnek lennie a jövedelmek és a vagyonok között. És abban reménykedtem, hogy hosszútávon is lehet majd előre látni, de aztán kiderült, hogy a tervgazdaságban ez sem működött. És utána jött a következő fázis, amikor rájöttem, hogy ez a rendszer menthetetlen és megreformálhatatlan. Ez a 80-as évek közepén volt.

Éppen akkor volt pénzügyminiszter-helyettes, majd miniszter.

Igen.

Hát, ez kínos helyzet. A pénzügyi rendszer tetején éppen ön ült, és látta, hogy baj van.

Kínos helyzet volt, de kaptam egy nagy esélyt, mert amikor a pénzügyminiszterséget elvállaltam, akkor

volt egy feltételem a feletteseim felé: hogy a már megtervezett reformokat meg is akarom valósítani.

Erre fogcsikorgatva, de kaptam tőlük felhatalmazást. Ez már teljesen kilógott a kommunista rendszerből: az adórendszer már egy teljesen más mentalitást jelentett. Az adórendszer ugyanis nem csupán arról szólt, hogy adót kell fizetni, hanem arról is, hogy nekem, az állampolgárnak jogom van beleszólni a közügyekbe, mert én tartom el az államot, s nem ő engem. Ettől a helyzettől kaptam egy lökést, hogy csináljam – ugyanis tudtam, hogy a rendszer már nem működőképes, de én most elkezdhetem egy másik irányba vinni, amely már a piacgazdaság.


Az adórendszer bevezetése mellett az ön vezetése alatt dolgozták ki a privatizáció alapját megteremtő társasági törvényt és a bankreformot is. Furcsa kettősség, hogy amíg önök a gazdaság terén a felső vezetéstől zöld lámpát kaptak, addig ezzel egy időben a politikában még ment a „fehér terrorozás”.

Amikor Grósz Károly megjelent a csúcsvezetésben, a többiekhez képest még voltak progresszív vonásai. De senki nem tudja átlépni a saját árnyékát. Grósz odáig tudott elmenni, ameddig elment. Azt mondta, hogy nyitni kell a külföld felé, kellenek amerikai, európai kapcsolatok, de ő maga egy ponton túl elakadt, mert egyszerűen a meggyőződése nem engedte tovább. És ekkor mondta ezt a szerencsétlen és nagyon rosszul sikerült beszédét is.

Ahogy Grósznak voltak határai, úgy 1978-ban, amikor igent mondott a kémelhárítás felkérésére, az meg az ön határa volt? A rendszer iránti lojalitásból vállalta el?

Engem azért kerestek meg, mert azt mondták, hogy szükségük van egy pénzügyi szakemberre,

aki szakmai alapon tud védelmet biztosítani a különböző hírszerzésekkel szemben.

Azzal, hogy szakmailag tudja, hogy mit mond; és azt is tudja, hogy időnként nem mond igazat – mert voltak helyzetek, amikor nem lehetett nyilvánosságra hozni bizonyos adatokat. A legkényesebb pont az volt, hogy azt várták tőlem: segítsek az IMF-csatlakozás előkészítésében. Kevesen emlékeznek rá, de ennek Magyarország a '70-es években egyszer már nekifutott.

Mi történt akkor?

A fizetésképtelenség határára jutottunk, mert az oroszok az olajat elkezdték konvertibilis valutáért adni. Akkor Fekete János kezdeményezésére elindultak tárgyalások az IMF-fel arról, hogy csatlakozunk, és kapunk tőlük pénzügyi segítséget. Azzal érveltünk, hogy a Nemzetközi Valutaalap egy ENSZ-szervezet, mi is az ENSZ tagjai vagyunk, miért ne csatlakozhatnánk akkor az IMF-hez? És akkor kapott egy megbízást Fock Jenő akkori miniszterelnök, hogy menjen el a Szovjetunióba, és mondja el Kosziginnek (1964-től 1980-ig a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke volt - a szerk.), hogy egy hét múlva aláírjuk a megállapodást. Fock Jenő elment, és Koszigin – aki egy nagyon száraz ember volt – csak annyit mondott, maguk nem mennek sehova. Erre Fock – aki maga is egy száraz ember volt –, azt válaszolta, hogy mi márpedig megyünk, ide csak azért jöttük, hogy informáljuk az elvtársakat. Koszigin pedig megismételte: maguk nem mennek sehova. Fock erre felállt és hazajött, de egy hónap múlva már nem volt miniszterelnök. Mindent leállítottak az oroszok, megállt minden tárgyalás. A '70-es évek végén azonban látni lehetett, hogy ez így nem mehet tovább – ugyanis Magyarország jobban élt, mint a környező szocialista országok, de ezt hitelből finanszírozták. A '80-as évek elején Fekete János újra kapott egy megbízást, hogy kezdjen egy újabb tárgyalássorozatot, de a lehető legnagyobb titokban. Ezt nagyon nehéz volt megvalósítani, mert

a szovjet hírszerzőknek szabad bejárásuk volt a magyar biztonsági szolgálatok irodáiba.

Másrészt, azt sem akartuk, hogy a tárgyalópartnereink minden részletet megtudjanak a magyar gazdaság állapotáról. Ebben a kényes helyzetben volt szüksége a szolgálatnak egy szakemberre.


Karrierszempontok is belejátszottak, hogy igent mondott a III/II. megkeresésére? Ha nemet mond, annak esetleg negatív hatása lehetett volna a karrierlétrán való előrelépéseiben.

Nézze, választhattam volna egy kutatói pályát is. Nem voltam annyira elköteleződve, hogy a karriervágyaim között az szerepelt volna, hogy főosztályvezető vagy pénzügyminiszter legyek. Nyilván az ember mérlegeli azt, hogy egy ilyen helyzetnek milyen következményei lehetnek. De nem volt már akkor annyira szigorú a rendszer, hogy egy ilyen feladat visszamondása esetén valakit ellehetetlenítsenek.  

A D-209-es ügynek lett egy utóélete, amelyet ismerünk. Ön többször elmondta, hogy a III/II. nem a III/III. volt, a tevékenységével nem tett tönkre emberi életeket. De egy dolog mégis a levegőben maradt: a felelősség kérdése. A rezsim működtetőit sokan az ügynökökkel azonosítják, de történészek felhívják a figyelmet, hogy azok az SZT-tisztek, még feljebb a PB-tagok voltak. Ön tehát a rezsim egyik működtetője volt. Ez a felelősség nehezen hárítható, nem?

Mindenki a rendszer működtetője volt, aki valamilyen szinten részt vállalt benne,

például mert dolgozott és meg akart élni. Nekem a kémelhárítással volt kapcsolatom, nem a III/III-asokkal, akik embereket figyeltek. Ahhoz semmi közöm nem volt, nem is kértek tőlem ilyet.

Amikor 2002-ben kirobbant az ügy, Kis János lemondásra szólította fel a miniszterelnöki posztról. Sokan azt várták, hogy a rendszerváltás húz egy cezúrát, és ahogy az ügynökök nem folytathatják ugyanúgy közéleti tevékenységüket, egy SZT-tisztnek sem szabad magas közjogi tisztség közelébe kerülnie.

Nagyon egyszerű a válaszom: nem volt semmi szégyellni valóm. Akinek szégyellni valója volt a múltban, annak természetesen nem szabad elvállalnia egy ilyen tisztséget. Én senkinek nem ártottam. És hogy részes voltam abban, hogy fennmaradjon a rendszer? Egy minisztériumi osztályvezető is részes volt ebben.

Mindenki kiszolgálta a rendszert mindaddig, amíg nem nyílt meg az út a rendszerváltás felé.

Arra nem számított, hogy a 2002-es kampányban valaki előszedi majd a papírját?

Ha számoltam volna ezzel, akkor másként csináltam volna. Akkora volt a népszerűségem, hogy megtehettem volna: kiállok és elmondom, hogy ezt tettem, nincs mit szégyellnem miatta, tudjátok ezt rólam. Valamilyen burkolt módon ezt a szocialista frakciónak elmondtam még a választások előtt, és ma már sajnálom, hogy nem nagyobb nyilvánosság előtt tettem.

Ha elmondta volna, nem választották volna meg Orbán Viktorral szemben.

Nem biztos. Nem tudom, mennyire emlékszik vissza: amikor kirobbant a botrány, egy hónappal utána volt egy közvélemény-kutatás, és az megmutatta, hogy nem változott a népszerűségem, sőt nőtt.

Az ügynek jelentős szerepe volt abban, hogy az SZDSZ kihátrált ön mögül, majd az MSZP felső vezetése is elengedte a kezét?

Úgy gondolom, semmi.

Tehát akkor „az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel” című kitétel verte ki a biztosítékot, meg hogy Csillag István gazdasági minisztert le akarta váltani.

A Népszabadság-nyilatkozatom a casus belli volt. Úgy vélem,

az igazi ok az volt, hogy a 2002-es program megvalósítása után elkezdtem fokozatosan helyreállítani a pénzügyi egyensúlyt is.

A 2002-es nagy költségvetési hiány után 2003-ban és 2004-ben is jelentősen csökkent a hiány. Ez részben a gazdasági növekedésből adódott – hiszen a programból nemcsak kiadásai, de az adókon keresztül bevételi többletei is voltak az államnak –; részben pedig egy sor kényszerű intézkedésből, amelyeket meg kellett hozni az egyensúly helyreállítása érdekében. 2004 nyarán egy zárt ülésen frakcióvezetők és kormányzati vezetők körében közöltem, hogy ezt az egyensúlyjavító programot folytatni fogom a következő években is, 2006-ig. És akkor kaptak észbe derék barátaim, hogy ezzel csökkenhet a népszerűségük.

És nem volt igazuk? A ciklus végére, 2006-ig rendbe tudta volna szedni a gazdaságot?

Igen.

De az SZDSZ ebben nem hitt.

Az SZDSZ ebben nem hitt. És főleg az MSZP nem hitt benne. És akkor jött a formális casus belli, a Csillag-ügy.

Ezek szerint a 2002-es jóléti ígéretdömping és az utána megvalósított „száznapos program”, amikor 190 milliárd forintot költöttek el jóléti-szociális intézkedésekre, nem volt elhibázott politika?

Ez az összeg nem sokkal több, mint a Puskás Ferenc Stadion felépítése. 2006-ra meg lehetett volna teremteni az egyensúlyt, még akkor is, ha a 2006-os hatás persze több volt, mint a 190 milliárd.

Ami 2002-ben volt, egyáltalán nem volt elhibázott, semmilyen értelemben.

Az elemzők is mára már kezdik ezt belátni. A programra pedig máig büszke vagyok. Gondolja meg: hány orvos, egészségügyi szakdolgozó ment volna ki már 2004-től külföldre, ha akkor nincs 50%-os béremelés? Hány pedagógus fordult volna el a pályától, ha én ezt nem csinálom meg? És hogyan élnének a nyugdíjasok? Én erre büszke vagyok, most is helyesnek és baloldali programnak tartom.

Baloldali programot említett. Az utolsó kérdés legyen akkor erről. Az ön gazdasági miniszterelnök-helyettesi idején játszódott le a spontán privatizáció, amikor hatalmas állami vagyonelemek kerültek átláthatatlan módon, kapcsolati hálók mentén magántulajdonba. Ez nagyban sértett egy baloldali értéket, a társadalmi igazságosságot. Az ön érzékenységét nem? 

Magyarországon

nem volt középosztály, és ezt a középosztályt valamilyen módon meg kellett teremteni.

Orbán Viktor ma ezen tüsténkedik, hogy csináljon egy új középosztályt. Amit Lánczi András az emberek arcába mondott, hogy tudniillik ez a rendszer lényege, hogy úgy tudnak középosztályt létrehozni, hogy közben szemet hunynak a korrupció fölött. Ez volt a helyzet 1989-1990-ben is: nem volt középosztály. Volt egy csomó külföldi, aki bejött és részt vett a privatizációban. Egy részük hasznos volt, mert technológiát hozott, piacokat nyitott meg. Egy másik részük persze a selejt kategóriába tartozott. És volt egy olyan réteg, amely haszonélvezője lett a privatizációs folyamatnak. Ezt meg kellett csinálni, és nem arról szólt, hogy ki baloldali vagy jobboldali érzelmű, hanem hogy megtörténik-e egy gazdasági rendszerváltozás. Nem tud felhozni egyetlen kelet-európai, közép-európai országot sem, amelyik ennél jobb megoldást tudott találni. Mindegyik ezt csinálta, mert kényszerhelyzet volt. Ezért vagyok megértéssel egyébként a mai folyamatok iránt is. Mert azt látom, hogy a miniszterelnöknek van víziója arról, hogy szeretne egy középosztályt létrehozni. Vagy adnak neki 200 évet – ezt még valószínűleg neki sem fogják megadni –, vagy az említett módszerekkel kell élni. És ha ezt teszik, akkor, mint látjuk, nagyon sok a selejt.

 

Fotók: Földházi Árpád

***

Medgyessy Péterrel készült nagyinterjúnk másik részét az aktuális Mandiner hetilapban olvashatják!

Összesen 105 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
390 ft
2023. március 07. 18:41
Akkor is hülye voltál ami csak rosszabb lett.
Akitlosz
2019. december 16. 18:08
Lehet is. A mai kormánynak már programja sincsen. Medgyessy az utolsó vezető magyar polikus, aki legalább részben komolyan vette saját magát és legalább részben meg akarta valósítani a programját. Éppen ezért váltották el. A gerinc nélküli politikusok számára az ilyen viselkedés nem csupán érthetetlen, de elfogadhatatlan is. Medgyessy nem közéjük való.
toef36
2019. december 03. 17:41
Ha Pozsgayval társult volna, hasznossá lehetett volna az országnak. Csakhogy Pozsgay a nép baloldalhoz tartozott, M. Péter viszont a liberálisokhoz vonzódott... A liberálisok csak eszköznek tartották... Késő bánat eb gondolat...
Jottányi
2019. november 05. 20:33
Ezt a kimondottan jó családból származó úriembert az utóbbiakban viszont láttam már valami elég ízléstelen kötött vastag nyakkendővel. Ennek ellenére gondolkozzatok. Az országot és környezetét végképp egymásnak ugrasztotta Trianon. Nagyrészt egy szláv tengerben vagyunk. Ebből a helyzetből valahogy ki kell törni. A román gyanakvás egy erdélyi miniszterelnök persze, hogy kiváltja. Mégis egy kitörési pont az, ha meghívatnak a Kempinkskybe minden örjöngés nélkül, és ott elcseveghetnek franciául a magyarok és románok. ÉRTSÉTEK MEG, HOGY KIUTAT KELL KERESNÜNK!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!