Kiegyenlítetlen adósságok: törvénysértő perek 1945 után

2019. szeptember 20. 11:14

A hatalom birtokosai a jogot teljes mértékben a politikai érdekek kiszolgálásának eszközévé silányították. Többek között erről szólt a Kúria, a Legfőbb Ügyészség és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közös, Törvénysértő perek 1945 után – a kutatás lehetőségei címmel megrendezett konferenciája.

2019. szeptember 20. 11:14

„1948. december 1-jén az esztergomi prímási palota fényűzően berendezett lakosztályában két papiruhás gonosztevő hajolt össze. […] Mindszenty József […] a rangban utána következő, de hitványságban vele egyenrangú kalocsai érseknek, Grősz Józsefnek mondta fülbe politikai végrendeletét. […] Mindszenty József ebben az esztendőben megbízást adott egy hírhedt és körmönfont ellenforradalmárnak, dr. Bozsik Pál remetekertvárosi plébánosnak, hogy szervezzen összeesküvést népi demokráciánk ellen, s egyben dolgozza ki az összeesküvés gyakorlati programját. […] Mindszenty azonban rosszat sejtett. Sejtette, hogy egyre erősödő népi államunk nem tűri már sokáig, hogy az ország első papi méltósága talárjával takarózva uszítson ellene, s közeli letartóztatásával számolt. Ezért hívatta magához Grősz Józsefet, és ezért kötötte a lelkére, hogy letartóztatása esetén vegye át az általa irányított összeesküvés vezetését” – idézett előadása kezdetén Soós Viktor Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) tagja az Összeesküvés a nép ellen. A Grősz-per és annak tanulságai című, 1951-ben az Országos Béketanács gondozásában megjelent kiadványból.

Ez a néhány mondat remekül érzékelteti azt a hangulatot, amely a kommunista diktatúra politikai pereit övezte. A hatalom birtokosai a jogot teljes mértékben a politikai érdekek kiszolgálásának eszközévé silányították. Többek között erről szólt a Kúria, a Legfőbb Ügyészség és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közös, Törvénysértő perek 1945 után – a kutatás lehetőségei címmel megrendezett konferenciája.

Darák Péter, a Kúria elnöke köszöntőjében a kommunista időszak pereinek kritikai feldolgozása során felmerülő nehézségekről beszélt, míg Polt Péter legfőbb ügyész kifejtette (videóban itt megtekinthető), az 1945 utáni politikai perekben a hatalom kiszolgálói, akik a tényállás megállapítása helyett számos esetben a párt brosúráiban megfogalmazott paneleket hangoztatták, megtagadták a jog alapvető értékeit. A kikényszerített, kivert vallomás felülírt minden bizonyítást, a vádak és ítéletek közvetlen államvédelmi ellenőrzés alatt álltak, a védelemnek pedig csupán formális szerep jutott. Az ítéletek messze túlmutattak a konkrét joghátrányon, az elítéltek családjának életét is döntően befolyásolták. Azt az orvost, aki követelésként fogalmazta meg, hogy minden kisgyermek kapjon gyermekbénulás elleni védőoltást, bebörtönözték, majd büntetése letöltését követően messze családjától, az egyik akkor épülő iparvárosban lett Köjál-alkalmazott. Itt valójában orvosi tevékenységet végzett, ennek ellenére – bár ezt munkáltatója is többször kérvényezte – hivatalosan soha többé nem praktizálhatott orvosként. A legfőbb ügyész hangsúlyozta, az utókor elemi kötelessége elégtételt szolgáltatni a történések elszenvedőinek, azok hozzátartozóinak, rokonainak, ebben a tekintetben azonban még számos feladatot el kell végezni. A törvénytelenségek orvoslásának irányába tett újabb lépést jelenthet, hogy a NEB elnöke, a Kúria elnöke és a legfőbb ügyész a konferencia során aláírt szándéknyilatkozattal megerősítették elkötelezettségüket a 2014. december 3-án Emlékezés és emlékeztetés címmel indított közös kutatási program folytatására, egyúttal kifejezték szándékukat, hogy feltárják az 1945–1956 közötti időszak törvénysértő pereit.

Földváryné Kiss Réka a Kúria, az Ügyészség és a NEB eddigi együttműködése legnagyobb eredményének, a megtorlás során kivégzettekkel szemben indított eljárásokról készített, a perek56.hu oldalon mindenki számára elérhető adatbázisnak a tapasztalatairól, az ott fellelhető adatokból leszűrhető fontosabb tanulságokról számolt be.

Az adatbázis elkészítésében negyven kutató vett részt, akik a perek feldolgozása során több mint 110 ezer oldalnyi iratot tekintettek át. Munkájuk során tizenkét levéltárban találták meg a perekre vonatkozó dokumentumokat. A téma feldolgozása során a levéltári kutatás azonban nem minden esetben volt elegendő: Földes Gábor és társai, valamint Szobonya Zoltán és társai perének iratai ugyanis csak a törvényszékek irattáraiban lelhetők fel. Emellett van olyan megtorló per, amelynek iratai a mai napig nem kerültek elő, így ezen esetben csak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára szórványos dokumentumai voltak elsődleges forrásként felhasználhatók.

A perek feldolgozása során megdőlt az az alaphipotézis is, amely szerint az 1956 utáni megtorlás története az egyik legjobban kutatott terület, így a perek listájának összeállításakor nem érheti meglehetés a kutatókat. Többek között ugyanis egy olyan perre – ifj. Góbor Ferenc perére – is rábukkantak, amely korábban nem szerepelt a nagy országos összesítésekben. Bár Bács-Kiskun megyei levéltárosok már 2001-ben megtalálták az anyagot, a per mégsem lett az ’56-os „kánon” része. Így aztán a feldolgozó munka során minden perben az adott ügyben keletkezett iratokig kellett visszanyúlni.

A NEB elnöke kifejtette, hogy mivel a megtorló hatalom előszeretettel keverte össze a politikai és köztörvényes ügyeket, a megtorló perek adatbázisába azokat a köztörvényesnek minősített ügyeket is bevették, amelyekben bármilyen 1956-os szál is tetten érhető volt, valamint azokat is, amelyekben köztörvényes váddal, de valójában el nem követett bűncselekmények miatt ítéltek el embereket.

Az adatbázisból megismerhetők a 126 a perben eljárás alá vont 865 vádlott nyomozati és ügyészségi anyagának, bírósági tárgyalásának és ítéletének adatai. A 231 kivégzett esetében – amennyire ezt a források engedték – a teljes életutat bemutatják. A készítők emellett igyekeztek a lehetőségekhez képest minél teljesebb képet adni a megtorló perekben szerepet játszott 750 nyomozó, 166 ügyész, 60 tanácsvezető bíró, 207 ülnök, népbíró és bíró karrierútjának főbb állomásairól. Az adatbázis elkészítésében részt vett kutatóknak a megtorlógépezet működtetői pályafutásának felvázolásához periratok mellett személyzeti anyagokat is át kellett nézni, többek között a Kúria és a Legfőbb Ügyészség irattárából, az ÁBTL-ből vagy éppen a Honvédelmi Minisztérium Központi Irattárából. Ez is több tízezer oldal iratanyagot tett ki.

A NEB elnöke hozzátette, a kutatás a nagyidős perekkel folytatódik tovább, vagyis azon eljárások feldolgozásával, amelyekben legalább egy vádlottat tízévi vagy annál hosszabb börtönbüntetésre ítéltek. Ez legalább 1200 személyt érint.
Földváryné Kiss Réka a Perek ’56 adatbázisban hozzáférhető adatokból vett példákon keresztül érzékeltette, hogy a megtorlást végrehajtók „középrétegének” zöme a „puhuló diktatúra” biztos támasza volt a hatvanas-hetvenes, de akár még a nyolcvanas években is. A nyomozók közül példaként hozta fel Csillag Györgyöt és Csongrádi Józsefet: mindketten 1956 előtt kezdték a pályájukat, majd mindketten a Belügyminisztériumból, azon belül is a politikai rendőrség vizsgálati osztályáról mentek nyugdíjba középvezetőként, az előbbi 1976-ban, az utóbbi 1984-ben.

Az ügyészek közül Mátsik György az egyik leghírhedtebb. Öt végrehajtott halálos ítéletekkel zárult megtorló per elsőfokú eljárásai során összesen huszonhat vádlottra kérte halálbüntetés kiszabását, akik közül huszonegyet végül ki is végeztek. Mint az az adatbázisból kiderült, a többek között Mansfeld Péterre halált kérő ügyész a legsúlyosabb büntetés kiszabását indítványozta a Fáncsik György és társai perben bíróság elé állított három kiskorú, Gyűrű András, Deák Gábor és Novák Károly esetében is. Mansfeldet kivégezték, az pedig nem rajta múlott, hogy Gyűrű, Deák és Novák végül elkerülte a bitót.

Mátsik, mielőtt 1957. augusztusban ügyészi karrierbe kezdett, már 1945-től a rendőrségnél szolgált. 1956. novembertől Borsod-Abaúj-Zemplén megyei rendőrfőkapitány volt, így rendőrként és ügyészként egyaránt kivette a részét a megtorlásból. Ő írta alá az 1956. október 26–27-i miskolci népítélet ügyében (Balázs Géza és társai), valamint az ózdi nemzetőrök ellen (Török István és társai) lefolytatott nyomozás befejezéséről szóló határozatokat, amelyekben a vádakat is megfogalmazták. 1967-ben a Legfőbb Ügyészség Nyomozó Osztályáról a Fővárosi Főügyészségre helyezték át beosztott ügyésznek, miután egy feljegyzés szerint társával „nyomozásuk során olyan módszerekkel végezték munkájukat, amelyek nagymértékben sértik az ügyészségi nyomozó testület tekintélyét, […] és több esetben letartóztatottakkal szembeni durva, goromba magatartásuk azokra lelki presszióként hatottak”. Az 1960-as évek végén kikerült az ügyész szervezetből: éveken keresztül a Melléktermék és Hulladékgyűjtő Vállalat (MÉH) kohászati osztályvezetője volt, 1979–1981 között a Magév, 1983-tól 1987-ig a MÉH Tröszt vezérigazgatójaként tevékenykedett, és úszósportvezetőként is ismertté vált. Pályáját a rendszerváltás sem törte meg, 1989 és 1997 között utazásszervező cégeket vezetett.

Az 1956 utáni megtorlás során végrehajtott halálos ítélettel végződő perekben részt vett ügyészek átlagéletkora 35 év körül mozgott, egyharmaduk még a harmincadik életévét sem töltötte be, amikor bekerült a megtorló gépezetbe. Grátz Endre mindössze 25 éves volt, amikor a Földes Gábor és társai perben hét vádlottra kérte a legsúlyosabb – később végre is hajtott – büntetés kiszabását. Az ügyészek közel kétharmada a rendszer neveltje volt, vagyis a Rákosi-korszakban lépett jogi pályára, 42 százalékuk a megtorlás kezdetén nem rendelkezett egyetemi végzettséggel, csak a „jogászi gyorstalpalót”, az ún. Bírói és Államügyészi Akadémiát végezték el. Így az is érthető, hogy több mint tíz százalékuk kevesebb mint egy-, közel egyharmaduk kevesebb mint kétéves ügyészi gyakorlatot tudhatott maga mögött. Sok ügyésznek volt belügyes múltja, többek között a Tóth Ilona-per vádlója, Molnár György is a politikai rendőrségnél kezdte 1945-ben a karrierjét. Az ügyészek zöme a nyomozókhoz hasonlóan 1962 után bent maradt az apparátusban.

Horváth Zsolt nyugalmazott bíró az egyik nagyszabású koncepciós perről, az 1948-as Nitrokémia-ügyről tartott előadásában kifejtette, az eljárás valódi célpontja a Szociáldemokrata Párt két olyan vezető személyisége, Kelemen Gyula, az Iparügyi Minisztérium politikai államtitkára, valamint Bán Antal iparügyi miniszter voltak, akik határozottan ellenezték pártjuk és a Magyar Kommunista Párt egyesítését. Bán a per idejére már elhagyta az országot, Kelement azonban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A hatalom rajtuk keresztül a munkásegység ún. „reakciós” ellenzőit akarta félreállítani.

Galambos István előadásában a kuláküldözés sajátosságait vázolta fel, amely a szó törvényileg is meghatározott jelentésével szemben korántsem csak a módosabb gazdákat érintette. Ismertette Molnár Sándor parasztgazda történetét, akit azért végeztek ki szándékos gyújtogatás bűntette miatt, mert egy véletlen baleset folytán lángra lobbant saját (!), még betakarítatlan gabonájának egy része. Molnár 1950. június 30-án mezőgazdasági munkát végzett saját földjén Füzesgyarmat határában. Ebédfőzés közben lángra kapott az alkalmi tűzhely melletti cigánybúza (gyomnövény, ürgefarok). A tüzet a közelben dolgozók segítségével sikerült eloltani, a szomszédos táblán kezdődő téesz dolgozói pedig körbeszántották saját földjüket, hogy ne terjedhessenek át a lángok. Molnár Sándor saját birtokának egy része égett le, a téesz táblájában nem keletkezett kár. Ennek ellenére Molnárt még aznap letartóztatták, két héttel később, július 15-én statáriális eljárásban halálra ítélték, és még aznap kivégezték.

Molnárt – annak ellenére, hogy a téeszparcella nem kapott lángra – azzal vádolták, hogy kulákként, politikai indíttatásból, szándékosan okozta a tüzet. Az ügyről a bírósági ítélet mellett számos korabeli sajtótudósítás maradt fenn, az ezek által közvetített egyoldalú képet azonban jelentősen árnyalják az Állambiztonsági Szolgálati Történeti Levéltárában az üggyel kapcsolatban fellelhető dokumentumok. Az eljárás koncepciós jellegét bizonyítja a vizsgálatot helyben felügyelő Busztin Gábor államvédelmi főhadnagy Károlyi Márton államvédelmi alezredesnek az ügyről 1950. július 14-én adott beszámolója. A jelentés végén Busztin megállapította, hogy „az államügyésszel való megbeszélés nyomán lehetségesnek látszik Molnár Sándor ügyét statáriális úton való elbírálása”. A főhadnagy másnap a következő – a jogrend több ponton való megcsúfolásáról árulkodó – jelentést küldte Budapestre: „1950. július 14-ről 15-re virradóra Molnár Sándor bírósági tárgyalása megszervezése ügyében felkerestük Gyulán dr. Sárkány Györgyöt, a megyei bíróság elnökét. Miután közöltük vele az Igazságügyminisztérium üzenetét, és tájékoztattuk az ügyről, azonnal kiválasztotta a megbízható párttag szakbírót és ülnököket. Ezekkel még az éjszaka folyamán érintkezett, s előkészítette őket a tárgyalásra. Miután ezt elintézte, értesített bennünket arról, hogy vállalja az általa irányított bíróság, [hogy] az ügyben halálos ítéletet hoz…”

Molnárnak a tűzeset napján segítségére volt a család egy kiskorú ismerőse, akinek a vallomása szerepet játszott a parasztgazda halálra ítélésében. Több jel is arra mutat azonban, hogy a fiatalembert kényszerrel bírták rá, hogy a bíróságon Molnárt kompromittáló vallomást tegyen. Amellett, hogy Molnárhoz hasonlóan két hétig semmit sem tudott róla a családja, erre utal egy akkoriban az ügyben eljáró ügyészségen dolgozó ügyész nyilatkozata is, aki a Molnár sorsát feldolgozó, közelmúltban készült dokumentumfilmben kijelentette: a kiskorúval nyilvánvalóan betaníttatták a szöveget.

Az ügy Molnár családjára nézve is tragikus következményekhez vezetett. Sógorát, Gyáni Károlyt a rendőrök – vélhetően azzal a szándékkal, hogy terhelő vallomást kikényszerítsenek ki belőle (persze az sem kizárt, hogy őt is a vádlottak padjára szánták) – azzal vádolták, hogy késve segített a tűzoltásban. Az államvédelem többször őrizetbe vette, majd elengedte Gyánit, akit a folyamatos zaklatások végül az öngyilkosságba kergettek.

Galambos István mellett Zinner Tibor is megemlítette előadásában a mellbevágó adatot: 1948 és 1951 között több mint 400 ezer parasztot ítéltek szabadságvesztésre különböző eljárások során. Az 1945. február 4. és 1988. július 14. közötti magyarországi kivégzésekről szóló előadásban nem ez volt az egyetlen, a laikus érdeklődők mellett talán még a történészek körében sem széles körben ismert számadat. Zinner Tibor kifejtette, a fenti, közel fél évszázados időszakból jelenleg 1221 kivégzésről van – az előadó szóhasználatát kölcsönvéve „biztonságos” –, elsősorban a büntetés-végrehajtás szervezetében keletkezett iratokon alapuló tudásunk, de ezenkívül még több mint tíz ügy „lóg a levegőben”, mivel ezek kapcsán a források nem egyértelműek. A kutatási nehézségeket jól példázza, hogy a két végrehajtott halálos ítélettel végződő Húsért-ügy peranyaga – némi csonkítással – kizárólag a Magyar Rádió Központi Irattárában található meg. A mai ismereteink szerinti, már önmagában komoly kutatások révén dokumentált 1221 kivégzett mintegy háromnegyedét, 971 személyt politikai okból fosztották meg az életétől, köztük 310 főt az 1945. évi VII. törvény alapján, háborús és népellenes bűncselekmények miatt. Hűtlenségi ügyekben 230 személyt végeztek ki, csak Farkas Mihály honvédelmi minisztersége idején, 1948 ősze és 1953 nyara között 140-et. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vagy az abban való részvétel miatt 252 embert fosztottak meg az életétől. A halálra ítélteket számos esetben több vádpont alapján is elmarasztalták. A több mint 400 ezer paraszt elítéléséhez hasonlóan döbbenetes számadat, hogy az 1953-as enyhülés jegyében hozott rendeletek 762 ezer embert érintettek.

Zinner Tibor kitért arra, hogy a jogi és erkölcsi kárpótlás az ártatlanul kivégzettek esetében – leszármazottak vagy hozzátartozók hiányában – számos esetben elmaradt. A professzor a katolikus egyházi személyek mellett megemlítette a Nehézipari Minisztérium Standard-ügyben halálra ítélt és kivégzett főosztályvezetőjének, Radó Zoltán családjának történetét, amely tragikus példája annak, milyen hatással lehetett a leközelebbi rokonokra egy végrehajtott halálos ítélet: az ártatlan családfő kivégzését követően Radó felesége és gyermeke is öngyilkos lett.

Soós Viktor Attila korábban már említett előadásában a Grősz József és társai büntetőügyhöz kapcsolódó, húsznál is több eljárás feldolgozása érdekében megindult kutatás legfontosabb részleteit vázolta fel, míg Kiss Dávid és Rácz János a NEB-nek az 1945 és 1956 közötti politikai perek feltárására indított kutatási programja keretében, a Budapesti Népbíróság 1945-ben végrehajtott halálos ítéletei kapcsán végzett munkájuk eredményeiről, annak nehézségeiről és érdekességeiről számoltak be. Kutatásuk során többek között arra is választ kerestek, a népbíráskodásban részt vett személyek közül hányan vállaltak szerepet az 1956 utáni megtorló perekben is. Egyelőre húsz személyt sikerült beazonosítani, köztük Tutsek Gusztávot és Radó Ilonát. Mint a Perek ’56 adatbázisból megtudhatjuk, Tutsek tanácsvezetőként végrehajtott halálos ítéletekkel zárult megtorló perekben az elsőfokú eljárások során hatvankét vádlottat sújtott a legsúlyosabb büntetéssel, míg Radó Ilona a kivégzéssel zárult megtorló perekben másodfokon vagy törvényességi óvás utáni eljárásban legalább negyvenhárom esetben javasolta a legsúlyosabb büntetés kiszabását vagy annak helyben hagyását. A lista vélhetően a későbbiekben még bővülni fog.

Szekér Nóra a Magyarországon a második világháború után indított első kirakatper-sorozat, a Magyar Közösség-ügy sajátosságait ismertette. Rámutatott, az eljárások során két, egymással ellentétes tendencia volt megfigyelhető: a per előkészítői egyrészt igyekeztek az állítólagos összeesküvés jelentőségét felnagyítva a nagypolitika irányába terelni a folyamatot, másrészt arra törekedtek, hogy a szereplőket a fasiszta ideológia hatása alá került, mindenfajta realitásérzéküket elvesztett, a Horthy-korszak restaurációjára törekvő félkegyelműekként bemutatva bagatellizálják el a közösség intellektuális felhajtóerejét és politikai jelentőségét.

Az ügyhöz kapcsolódó hét per – 48 doboznyi iratanyag – előkészítése folyamán több mint 500 főt tartóztattak le (végül 200 főt ítéltek el, míg a többieket túlnyomórészt internálták), összesen 2450 fő került az államvédelem nyilvántartásába. Ez a meghökkentően magas számadat is jelzi, hogy a persorozat egyik legfontosabb aspektusa – amellett, hogy meghatározó szerepe volt a kisgazdapárt szétverésében, így közvetve a demokrácia felszámolásában – a hozzá kapcsolódó állambiztonsági munka volt.

A kommunista ellenőrzés alatt álló politikai rendőrség a konkrét nyomozati cselekmények megindításánál már jóval korábban tisztában volt a közösség létével és kiterjedt kapcsolatrendszerével, és a persorozat előkészítése valójában már a háború vége óta zajlott. Az ügy emellett a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya (Katpol) és a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) tűzkeresztségének is tekinthető. „Felgöngyölítése” egyben a két szervezet koncepcionális különbségekből adódó rivalizálásának is terepet biztosított, amelyből végül a hosszabb távon, a kommunista párt politikájával nagyobb összhangban gondolkodó ÁVO került ki győztesen: a perekben csak egy „szűkre szabott” koncepció érvényesült, hogy aztán a közösségi ügyekhez kapcsolódó „bűnlajstrom” a későbbi koncepciós perek (Rajk-per, Mindszenty-per stb.) alapját jelenthesse. Az ügy jelentőségét jelzi, hogy még az 1970-es években kiadott állambiztonsági tankönyvekben is elkülönítették a Magyar Közösség-ügy előtti és utáni állambiztonsági munkát, 1956 után pedig külön munkacsoportot szerveztek a közösséghez kapcsolódó értelmiségi körhöz tartozó 1400-1500 ember megfigyelésére.

Mint azt az előzőekből láthattuk, a kutatók dolgát a kommunista diktatúra törvénysértő pereinek feltárásában számos körülmény nehezíti. Mindennek ellenére Kúria, az Ügyészség és a NEB célja, hogy az 1945–1956 közötti politikai perek iratanyagának feldolgozásával egy, a Perek ’56-hoz hasonló adatbázis épüljön, amely – egyfajta tudományos elégtételként – a múlt tényszerű feltárásával, a megszerzett ismeretek közkinccsé tételével hozzájárulhat a törvénysértések áldozatainak erkölcsi-jogi kárpótlásához. Amint az a három együttműködő fél által aláírt szándéknyilatkozatban olvasható: „Az aláírók célja […], hogy kutatásaikkal egyszerre járuljanak hozzá a törvénysértések áldozatainak emléke előtti méltó tisztelgéshez, valamint a kommunista diktatúra örökségének bemutatásához, a múlttal való őszinte szembenézéshez.”

Tudósítás: Rajcsányi Gellért, Czókos Gergely

Összesen 7 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
LPJ52
2019. szeptember 20. 19:18
a kommunizmusnak vannak bűnei,de nincsenek bűnösei. Polt úr azok közül való akiknek köszönhető,hogy ez megvalósult.
Tidal_wave
2019. szeptember 20. 12:07
Az unokák meg ott vannak a Momentumban biztos...
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!