Schilling Árpád és a győztesek

„A szélsőjobboldali hatalmi sajtó »sivalkodás«-nak nevezi az ellenzék protestálását – ami a régi élcet juttatja eszünkbe a maihoz hasonló állami sajtóról: a megtámadottak »fölháborító brutalitással védekeztek« –, ez visszataszító kifejezés, de sajnos van benne igazság. Az önvédelmi képességüket elvesztett emberek ijedt tiltakozása nem mindig tetszetős. Én nem kedvelem a trágár káromkodást, de nem bírálnám azokat, akik a busz hirtelen fékezése miatt egymásnak esvén, mondanak egy cifrát. Az eredménytelen apprehendáláson, az ijedtségen és a haragon lehet mulatni, ha valakinek így tartja az úri kedve, de nem nagyon illik, azt hiszem.

Én a szánalmas választási »harc« idején élesen helytelenítettem az ellenzéki médiák durvaságait, pl. itt éppenséggel az Orbán Viktort ért elviselhetetlen szidalmakat, de az állami-kormányzati-orbánista médiákhoz nem intéztem intelmeket, mert minek (és a többinek se volt persze foganatja).

Amit most szóba hozok, nem azért teszem, mintha bármire föl akarnám szólítani a kormánysajtót – Isten őrizz –, csak néhány elég banális megjegyzést szeretnék tenni.

Schilling Árpád elismerte vereségét, otthagyja a csatateret, összecsomagol és elmegy.

Nem szép a legyőzött ellenfelet rugdosni.

(...)

Arra kell számítanunk, hogy az Orbán-kor és korszellem ellenfeleinek még a tetemét is meggyalázzák, persze csak jelképesen: vagy avval, hogy trágyalét zúdítanak rájuk, vagy avval, hogy korrumpálják, vagy avval, hogy megfélemlítik őket. S az Orbán-szellem őszinte híveinek jutalmul ugyanaz jut majd, ami az ellenfeleknek büntetésül.

Jó utat, kedves Schilling Árpád, kedves Sárosdi Lilla. Felejtsenek el bennünket. Nem érdemlünk egyebet.”