„Már eleve a szavak kimondásához bátorság kell egy olyan országban, ahol a közoktatás és az állami intézményrendszerek mind arra tanítják az embert, hogy kussoljon, üljön csendben a sarokban. Ahol büntetik mindazokat, akiknek kérdései vannak. Ahol a hatóságok fegyelmeznek és vegzálnak, de az áldozatokon nem segítenek. Ahol egy bántalmazott gyerek tudván tudja, hogy senki nem fogja megmenteni az őt zaklató, agyonverő szüleitől. Ahol a megerőszakoltak sok esetben jobban járnak, ha nem tesznek feljelentést, mert a hatósági elbánás egy pokoljárással egyenlő. Ahol a szegényeket hibáztatják azért, mert rosszul jártak. Ahol már negyven évvel ezelőtt is azt mondták az állampárt által meghurcoltakra, hogy maguknak keresték a bajt.
Rózsa Milán elég bátor volt ahhoz, hogy kiszálljon a megszokott, rendszerszerű kerékvágásból, és a maga szelíd és határozott eszközeivel mások tudtára adja: van itt másféle akarat. Nincs egyedül, aki boldogtalan ezzel a mostani renddel.
Ez a társadalom beleroppan abba, hogy nincs bennünk a szolidaritásnak nyoma se. Mindannyian megszakadunk a magányba, a megértetlenségbe, és mégis, ha valaki felbukkan, és kukorékolni kezd, mi magunk húzzuk vissza. Nagyon nehéz egy államhatalommal konfrontálódni. Az ember hirtelenjében támadások kereszttüzében találja magát, és míg a hatalomnak minden eszköze megvan önmaga megerősítésére, a protagonisták jellemzően egy szál magukban, legfeljebb néhány szolidáris barát gyűrűjében, komolyabb hátország meg biztonság nélkül állnak ott.”
