Emlékezet

Schöpflin György: 1956 önbizalomra tanít minket

2016. november 5. 08:48

1956 arra tanít minket: meg kell találnunk az önbizalmunkat, le kell küzdenünk a pesszimizmusunkat, meg kell találnunk a bizalmat egymás irányában – mondja Schöpflin György. A magyar néppárti EP-képviselővel saját gyerekkori háborús és kamaszkori emigrációs élményeiről, valamint '56-tal kapcsolatos nézeteiről beszélgettünk. Schöpflin szerint a magyar baloldal nem tud sajátos magyar modernséget elképzelni, és ideje újra hinni a jövőnkben.

Ismert magyar értelmiségi családba született, szüleivel együtt a negyvenes-ötvenes évek fordulóján hagyta maga mögött végleg az országot. Emlékszik még a háborúra és a rákövetkező évekre?

Még a békebeli időkről és Budapest ostromáráról is vannak emlékeim. A Pasaréti úton éltünk, és azt kisgyermekként megértettem, hogy idegen hadseregek szállják meg Magyarországot. Apám egy „felforgató elem” volt, a nyilaspuccs másnapján apámat letartóztatták a nyilasok és az SS emberei, láttam az ablakból a szürke autójukat. Anyámmal aztán átmentünk Pestre és szó szerint a föld alatt bujkáltunk, bérházak alagsorában. Amíg egy pincében húzódtunk meg, egy alkalommal egy bomba el is találta és lerombolta a fölöttünk lévő ház egy részét. Emlékszem egy német katonára, aki a pincében álldogált, és a bomba légnyomása ellökte őt. Később egy orosz katona a pincében lelőtt egy embert, csak azért, mert azt történetesen Némethnek hívták. Ezt is a saját szememmel láttam. De számos más nyomasztó emlékem is van a bombázások és az ostrom pillanataiból. Nagyon hideg volt az a tél. Lóhúst is ettünk.

Milyen volt az 1945-tel kezdődő időszak?

Tényleg volt egy újrakezdési szándék az országban, ezt gyerekfejjel is felfogtam. A Lánchidat önerőből, nagyon gyorsan felépítették. Önkéntesek tömegei építették fel a romokból az országot. Az optimizmust ott láttam a felnőttekben, de aztán évről évre egyre fagyosabb lett a hangulat. Szüleim 1948-ban érezték úgy, hogy ideje lenne elmenni Magyarországról. Diplomáciai kiküldetésben először Svédországba kerültünk. Lassú tempóban végigutaztunk a háború utáni Németországon; egymás után következtek a teljesen lerombolt városok, agyonbombázták őket, ma is nyomasztó emlék az akkori látványuk. 1950-ben mentünk aztán Nagy-Britanniába, végül Skóciában telepedtünk le.

Kamasz volt már 1956-ban: hogyan élte meg Nagy-Britanniából a magyar forradalmat?

Egy londoni bentlakásos iskola utolsó félévét jártam éppen. Teljesen más világ volt akkoriban, de azért eljutottak hozzám a magyarországi hírek: volt bennem remény, hittem a forradalomban. Emlékszem Nagy Imre utolsó, november 4-ei hajnali beszédére, magyarul közvetítetta a BBC -  én voltam az egyetlen, aki megértette. Megrázó élmény volt. December elején mentem vissza Skóciába, Prestwickbe. Ott éltünk, s van ott egy nagy reptér, ami akkoriban amerikai légitámaszpont volt, fontos bázis Európa és Amerika között; és történetesen úgy alakult, hogy Prestwicken vitték át az '56-os menekült magyarokat is Németországból, tudniillik akkoriban a személyszállító gépek nem voltak képesek egyhuzamban átrepülni az óceánt. Nem is tudom, mennyi gép elé mentünk ki akkoriban. Karácsonykor még mindig jöttek a magyarok: én akkor és ott találkoztam valójában a magyar társadalommal, egy jóval szélesebb szeletével, mint gyerekkoromban Budapesten.

Milyen élmény volt ez Ön számára?

Nagy élmény volt számomra, hogy mindent megértettem, nekem addigra valamelyest kikopott az aktív magyar tudásom. Jöttek tehát a magyarok sorra, és lehetett látni, hogy ki a munkás, ki a paraszt, ki az értelmiségi.

Voltak, akik ott maradtak közülük Skóciában?

Voltak egy páran. Az egyetemre is kerültek néhányan, de voltak olyanok is, akik csak egy-két évig maradtak Skóciában, (talán nem bírták az időjárást). Akkoriban nagyon távoli volt hely Skócia, még brit viszonylatban is. Ha már erről van szó, én azért most is otthon érzem magamat Skóciában.

Visszatérve '56-ra: karácsony napjaiban az amerikai bázis főszakácsa megkérdezte anyámat, hogy mi a hagyományos magyar karácsonyi étel és hogyan kell azt elkészíteni. Anyám elmondta, hogy ez a bejgli, megadta a receptet. Fantasztikusan jó bejglit sütött, bár azt, hogy honnan hozták a mákot, nem tudom - az amerikaiak alig ismerik. Mindenesetre jól sikerült a gesztus. Akik karácsony körül érkeztek, mind sírtak: „Karácsony van, hol vagyok...?”. Aztán a bejgli jól esett számukra. Mindenki sokkban volt akkor, nem is tudták, mi történik velük. Csak azt tudták, hogy eddig be voltak zárva, és most ki lehet menni, így útra keltek, nagyon sokan. Voltak persze, akik felocsúdtak, hogy mi is történt velük, így a mondjuk  200 ezer kivándorlóból mintegy 50 ezer ember visszaszivárgott, a becslések szerint. Kádárék nemigen büntették őket, ha nem voltak fegyveresek a forradalomban. Sőt, próbálták később vissza is csábítani a kivándoroltakat, például hazai ízekről szóló receptkönyvekkel. A kivándorlás viszont a hatvanas évektől is folytatódott.

Magyar menekültek 1956 novemberében Nagy-Britanniában

 

Hogyan hatott az Ön gondolkodására 1956?

Akkoriban az eseményeket éltem meg: megérintett a történelem, része a magyar identitásomnak. Távolról ugyan, de átéltem a forradalmat, és később, amikor elkezdtem foglalkozni a történtekkel, akkor értettem meg távlatilag, mélységében, mi is történt pontosan, és azt, hogy mi volt fontos, mi kevésbé; ki túloz el hangsúlyokat, ki pontosabb. Ismerem a különböző történetírásokat '56-ról, ki jobban, ki kevésbé jól tudja összefoglalni, miről is szólt a forradalom és a szabadságharc. Külön érdekelt az '56-os forradalmárok személyes visszaemlékezései. Nagy hatással volt rám Faludy könyve, a Pokolbeli víg napjaim is, még akkor is, ha kicsit átköltöttek is a leírásai. Összeállt bennem egy kép arról, hogyan is törhetett ki egy forradalom, miért is omolhatott össze egy rendszer ilyen sebességgel és intenzitással, egyik napról a másikra. A folyamat eleje a Moszkvából elindított desztalinizáció volt, mely során nem számoltak azzal, hogyan is csapódik ez le a csatlósállamokban. 1953-ban Moszkvába rendelték Rákosit és a sárga földig alázták. Jött Nagy Imre, aki alternatívát jelentett a rendszeren belül, és aztán három évig tartott a huzavona a két klikk között. '56 nyarára pedig változás történt a magyar közhangulatban, már nem féltek véleményt nyilvánítani, szervezkedni.

Mi az, amit 1956, a forradalom megtörténte jelentett a kommunista rendszernek?

Volt egy közvetlen következmény: az október 30-i Köztársaság téri vérengzés hatására Moszkva úgy döntött, hogy a helyzet tarthatatlan. Andropov volt a szovjet nagykövet, a helytartó, ő pedig nagyon negatív jelentéseket küldött Moszkvába, melyek szerint teljesen kisiklottak a dolgok. Moszkva pedig úgy döntött, hogy végszükséglet esetén be kell avatkozni. Csehszlovákiában is ez történt 12 évvel később. Eldöntötték: a párt vezető szerepét nem lehet elveszíteni, a rendszernek nem lehet felmorzsolódnia, a párt egységének fenn kell maradnia. A kommunizmus csak úgy maradhatott fenn, mint egy elnyomó rendszer, s abban a pillanatban, amikor elkezdték megreformálni, szétmállott.

Mi volt '56 tanulsága Kádárék számára?

Kádár Jánosék úgy rendezkedtek be '56 után, hogy az ami történt, ne forduljon elő még egyszer. Megtorlással kezdték, de később lassan enyhítették a terror eljárásokat, annak érdekében, hogy ne legyen forradalom, hogy ne essen szét a rendszer, és engedményeket tettek, elsősorban a fogyasztás irányába. Ez volt az a lassú folyamat, ami a Kádár-rendszert végigkísérte. Én '64-ben jártam újra Magyarországon, akkor még nem lehetett látni a pozitívnak mondható jeleket, később már igen. Az emberek elkezdtek jobban élni, legalábbis materiálisan, még útlevelet is kaptak az emberek, hogy néhány külföldi országba eljuthassanak. Ez volt az a kicsit felvizezett kommunizmus, ami Magyarországot jellemezte '56 után. Végül persze a kádárizmus is elbukott, mert a világfolyamatok Magyarországra is begyűrűztek.

Az '56-os emlékév jelszava: Freedom first! 2016-re elértük az áhított szabadságot?

A szabadság fogalma sokat változott az elmúlt hatvan évben, ebből kiindulva az 1956-os vágyálmokat nem lehet 2016-ra vetíteni.

Hatvan évvel vagyunk '56 után, huszonöt éve egy szabad Európában élünk. Mi '56 öröksége ma Magyarország és Európa számára?

Az, hogy mi volt az 1956-os forradalom pontosan, arról lehet vitatkozni, lehet azt baloldali és jobboldali nézőpontból egyaránt vizsgálni. Az egyik legfontosabb tanulsága és hagyatéka '56-nak: a nemzeti tudat és ennek érzelmi tartalma nem múlik el. Hiába beszéltek internacionalizmusról, az emberek azt mondták: mi magyarok vagyunk, mi csehek vagyunk, mi lengyelek vagyunk, és ez a fontos. A nemzeti tudat a baloldaliak között is létezett. Most már más a helyzet. A magyar baloldal ma nem tud elképzelni egy olyan magyar modernséget, ami nem egy nyugati modell utánzata. A mai Európában is a nemzeti és a nemzetközi gondolat hívei között zajlik a küzdelem. A 20. század többször is összeomlást hozott Magyarország számára: I. világháború, Tanácsköztársaság, Trianon, II. világháború, a kommunisták hatalomátvétele... '56 egy újabb törés volt, de egy nagy mérföldkő is a magyar történelemben. 1956 arra tanít minket: meg kell találnunk az önbizalmunkat, le kell küzdenünk a pesszimizmusunkat, meg kell találnunk a bizalmat egymás irányában. Újra hinnünk kell a jövőnkben

***

Az interjú eredeti változata az 1956 Around Europe című, a magyar EPP-delegáció által kiadott '56-os interjúkötetben jelent meg.

 

A kötetből eddig a Mandineren megjelent interjúk:

Tunne Kelam észt politikus: '56 reményt jelentett számomra

Alojz Peterle, Szlovénia első miniszterelnöke: Csodálom a szabadságszerető magyarokat

Tőkés László: 1956 a magyar utat jelenti

Sandra Kalniete lett politikus: A szabadság nem magától értetődő dolog

vissza a teljes nézetre