Sandra Kalniete

Lett politikus: A szabadság nem magától értetődő dolog

2016. november 2. 13:02

Szibériába deportált családba született a világ végén, majd felnőttként kapcsolódott be a lettországi függetlenségi mozgalomba Sandra Kalniete. A korábbi lett külügyminiszter, antikommunista mozgalmár, a konzervatív-liberális Egység párt európai parlamenti politikusa méltatja Magyarország hozzájárulását az európai szabadsághoz. Arra is figyelmeztet: soha nem lehet magától értetődőnek venni a szabadságot, és nem szabad újra elkövetnünk a múlt hibáit. Interjúnk.

Az ön élettörténete szorosan kapcsolódik a kommunista diktatúra történelméhez.

Szibériában születtem, miután a családomat oda deportálták. A családom persze nem követett el semmiféle bűnt. Ez csak a tipikus sztálini politika volt. Édesanyám családja a középosztályhoz tartozott, a családot 1941-ben deportálták. Anyám több mint 17 évet töltött Szibériában. Az édesapámat 1949-ben deportálták, mivel az ő apja ellenállt a háború után a szovjet rezsimnek. Édesanyám „osztályellenség”, édesapám egy „bandita” rokona volt. Ennyi. A szüleim Szibériában találkoztak és ott házasodtak össze. Én is Szibériában születtem, pár hónappal Sztálin halála után. Apámnak be kellette engem jelentenie a KGB-nél. Csak egy egyhónapos kisbaba voltam, de a KGB biztos akart lenni abban, hogy nem hagyom el a lakóhelyemet.

Meddig kellett a családjának Szibériában maradnia?

1956-ban, amikor a magyar forradalom kitört, még mindig Szibériában voltam az egész családommal. De ez egy emlékezetes év volt, amikor Sztálin halála után megpróbálták kitakarítani a rezsimet. Hruscsov már elmondta híres beszédét a sztálini uralom bűneiről. 1956-ban engedték haza az első deportált személyeket is. Mi 1957-ben tértünk haza Lettországba. Tavasz volt, május 31-e, emlékszem erre. A legerősebb emlékkép bennem az, amikor a vonat megállt a határ utáni első állomáson, anyám kiszállt,  letérdelt és elsírta magát.

Hogyan képzelte el szülőföldjét a gyermekkorában?

Egy kicsit tündérmesének képzeltem. Édesanyám mesélt arról az országról, ahol sok lett él, ahol mindenki boldog, és így tovább. Nekem persze egy teljesen más ország volt Lettország, hiszen egy másik, sokkal keményebb élethez voltam szokva Szibériában. Az egyik legmeglepőbb dolog, ami velem történt, az az volt, hogy teljesen töröltem az orosz nyelvet az elmémből. Szibériában megtanultam oroszul, kétnyelvű voltam, de ezt elfelejtettem a későbbiekben.

Lettek deportálása Szibériába

 

Kisgyermek volt 1956-ban, de hallott később a kommunista rendszer elleni lázadásokról Európában?

Nem emlékszem az 1956-os forradalom híreire, de kamasz voltam 1968-ban, amikor a prágai tavasz történt. Magyarországról is ekkor, a csehszlovákiai események idején hallottam. Deportálásból visszatért család voltunk, a szüleim annyira féltek attól, hogy visszavisznek minket Szibériába, hogy nagyon óvatosan beszéltek hozzám. Úgy tettek, mintha lojálisak lennének a rendszerhez. Még magánbeszélgetésekben is. Ez elég bizarr volt, hiszen minden barátunk korábban deportált személy volt. Amikor találkoztak egymással, akkor mertek beszélni a deportálásról, és én ezt a háttérből hallottam. Ilyen volt egy totalitárius rezsim pszichológiája.

Ahogy felnőtt, mindig érdekelte a politika?

Nehéz ezt megmondani. Amikor a Vasfüggöny mögött élsz és nem tudod, milyen a valódi élet és a valódi szabadság, nem érted meg, miről is maradsz le. Felnőttkoromban elgondolkodtam ezen, de kamaszkoromban nem foglalkoztatott a téma. Nem voltam politikailag lázadó, de nagyon érdekelt a történelem, ami kapcsolódik a politikához. Sokkoló volt, amikor rájöttem, hogy a nekünk tanított történelem teljességgel hamis. Senki nem segített nekem ennek felfedezésében. A balti országokban azért beszélgettek az emberek a szovjet megszállás előtti időkről. Édesanyám soha nem nevezte a rigai utcákat a szovjet nevükön, mindig a régi, lett utcaneveket használta. Végül úgy döntöttem, művészettörténetet tanulok, mert úgy gondoltam, a művészet többé-kevésbé tiszta, és ezen a téren meg tudom őrizni a személyes integritásomat. Persze meg kellett tanulni a művészettörténet hivatalos szlengjét, a marxista ideológiát, de ezt nem vettük komolyan, csak külsőség volt. A művészet egy kreatív terület, és nem lehetsz kreatív személy belső integritás, a szabad önkifejezés belső igénye nélkül.

Ez egyfajta belső emigráció volt ön számára?

Talán. Nagy függetlenséget adott ez nekem az ítéleteimben, elemzéseimben, mindenben. Egy eléggé szabadelvű egyetemen tanultam, és ez közelebb hozott a politikához és a függetlenségi mozgalomhoz. 1980-ban diplomáztam, utána művészeti kritikus voltam és a művészeti szakszervezetben dolgoztam. 1988-ban egyfajta enyhülés volt a társadalomban, ami kapcsolódott Gorbacsov glasznosty-politikájához. Írók, zeneszerzők, művészet, tudósok jöttek össze és konferenciát szerveztek arról, hogy milyen állapotban van Lettország. A találkozón elfogadtunk egy programszerű kiáltványt mindarról, amin változtatni szeretnénk. Gazdasági ügyekről, átláthatóságról, demokráciáról beszéltünk. Ez nem egy túl radikális demokratizálódási követelés volt. De a fő ügyünk mindezeken túl a nemzetünk sorsa volt. Közel álltunk ahhoz, hogy kisebbséggé váljunk a saját hazánkban. Ez az aggodalom hajtotta előre mindazokat az eseményeket, amik a függetlenséghez vezettek minket. Nemzeti mozgalmakat szerveztünk a balti országokban.

A kelet-közép-európai országok, mint Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia 1989-90-ben szerezték vissza függetlenségüket. A balti országok számára kicsit később jött el a szabadság.

Nem igazán: az egyik első szovjet uralom elleni mozgalom a Balti Út volt, amikor is 1989 augusztusában 675 kilométer hosszú láncba szerveződtek emberek, békésen. Ez fontos hozzájárulás volt a baltiak részéről a kelet-európai rendszerváltozásokhoz 1989-1990 folyamán. Voltak információink a magyarországi és máshol történő eseményekről, de majdnem minden szovjet uralom alatti országban ugyanaz történt. Ugyanakkor Magyarországnak és szomszédainak fontos szerepe volt: támogatták a balti országok szabadságát és függetlenségét. A Vasfüggöny magyarországi megnyitása is sokat segített nekünk. De az átlag letteknek nem volt sok információjuk arról, mi is történik a Szovjetunión kívül.

A Balti Út emberlánca

 

Ön hangos szószólója minden olyan kezdeményezésnek, amely a kommunizmus valóságára és rémtetteire emlékezteti az embereket. Az európai mainstream megérti már, mi is történt a Vasfüggönytől keletre?

Nem gondolom ezt. Ezek nagyon kényelmetlen igazságok. Még mindig van egy kettős mérce, ezt állandóan érezzük az Európai Parlamentben. Amíg a Szovjetunió létezett, mindig voltak támogatói és fizetett kollaborátorai a nyugati országokban, különösen az értelmiségiek és a politikusok között. Nem voltak naivak: mohók voltak. És azt kell mondanom, az EU 2004-es bővítése idején közelebb voltunk a megértéshez, mint manapság. Mostanában nem használhatunk olyan nyelvezetet a kommunizmus bűneinek leírása kapcsán, mint amit pár éve használtunk. A mostani Európai Parlamentben teljességgel lehetetlen olyan dokumentumok elfogadása, amely elítéli a kommunizmust. A radikális baloldal és jobboldal minden korábbinál erősebb, a szocialisták sem támogatnak ilyen dokumentumokat, és a Néppárt sem olyan aktív már ezen a téren, mint korábban.

Egyszer arról írt: „A szabadság nem adott dolog, nem végtelen és nem lehet magától értetődőnek venni”. Mit gondol, megvan még az a szabadságunk nekünk, európaiaknak, amit megszereztünk 1945-ben, illetve 1989-ben?

Megvan a szabadságunk, de sok ember tényleg nem érti meg, hogy a szabadság nem magától értetődő dolog. Meg kell védenünk az értékeinket és társadalmi berendezkedéseinket. Különösen akkor, amikor különböző irányból érik támadások őket, ahogy mostanában is. Hibrid háborúk, dezinformációs propaganda, kibertámadások Keletről, támadások a radikális iszlám részéről. Vannak törekvések az európai határok újrarajzolására, ahogy az a Krímben történt. Törékenyek vagyunk. Társadalmaink a nemzetközi jog, a joguralom tiszteletére épülnek. Nem működhetünk úgy, mint a kihívóink. Feszültséget és félelmeket érzünk a társadalmainkban. És nagy a kísértés a populizmusra, Európában és Amerikában egyaránt. Sorsdöntő keresztút előtt állunk. A szabadságunkat csak az egységünk fenntartásával tudjuk megőrizni. Emlékeznünk kell a múlt leckéire, hogy ne kövessük el újra ugyanazokat a hibákat.
 

***

Sandra Kalniete Szibériában született, egy oda deportált lett család gyermekeként. Művészettörténészként végzett, majd bekapcsolódott a lett függetlenségi mozgalomba. 2002 és 2004 között Lettország külügyminisztere volt, majd európai biztosként dolgozott. 2009 óta európai parlamenti képviselő az Egység nevű konzervatív-liberális párt színeiben.

Az interjú eredeti változata az 1956 Around Europe című, a magyar EPP-delegáció által kiadott '56-os interjúkötetben jelent meg.

A kötetből eddig a Mandineren megjelent interjúk:

Tunne Kelam észt politikus: '56 reményt jelentett számomra

Alojz Peterle, Szlovénia első miniszterelnöke: Csodálom a szabadságszerető magyarokat

Tőkés László: 1956 a magyar utat jelenti

vissza a teljes nézetre