'56-'89-'16

Tőkés László: A magyar utat jelenti 1956

2016. október 25. 17:00

Kegyelmi pillanatnak tartja a forradalmat Tőkés László erdélyi református püspök, '89 hőse, az Európai Parlament képviselővel. Tőkéssel '56 személyes és nemzeti örökségéről, a rendszerváltásról és az azóta eltelt időszak magyar nemzeti és európai mérlegéről is beszélgettünk.

Püspök úr, ön négyéves kisgyermek volt 1956-ban: vannak emlékei kisgyermekkorából az '56-os magyarországi forradalom híréről, illetve az azt követő romániai eseményekről?

Életem legelső emlékei között tartom számon 1956-ot. Lelki szemeim előtt felragyog Édesapám jókedvű arca és Édesanyám gondterhelt izgatottsága. Napokra, hetekre felbolydult egész népes családom. Akkor még én voltam a legkisebb gyermek, a hetedik.A felzaklató eseményekhez egy tárgyi emlék is társul. A forradalom kirobbanásakor – mint utóbb megtudtam: kölcsön felvételével – Édesapám megvásárolta életünk első rádióját. Akarva-akaratlanul mi gyermekek is naphosszakat a budapesti fejleményekről szóló híreket hallgattuk. Ettől fogva 1956 a „konyhai”, családi folklórba is bevonult. Anyám az egri nők hősies lelkületével állította elénk a pesti srácok példáját, mesélte el Nagy Imre esetét, Maléter Pál tőrbe csalatását vagy éppenséggel azt, hogy a vidék népe miként segítette a várost, a forradalmárokat, és hogy a betört kirakatokban érintetlenül állott az áru, mert a felkelt becsületes nép semmihez sem nyúlt hozzá. A többnyire minden alapot nélkülöző erdélyi megtorlásokat a rettenet némasága övezte. Csak évtizedek múltán szereztem tudomást a bebörtönzésekről, az üldöztetésekről, a kivégzésekről s az egész erdélyi magyar élet ’56 utáni módszeres letöréséről. Az egymással csak sugdolózva beszélő félelem időszaka volt ez.

A kommunizmusban és Ceaușescu egyre fokozódó diktatúrájában nőtt fel magyarként: mik voltak a legerősebb első személyes élmények, amik a közélet és az elnyomással szembeni ellenállás felé terelték Önt?

Már említést tettem ama bizonyos családi folklórról. Az egyre sötétebbé váló román nacionálkommunista diktatúrában – magyarként és papgyermekként – a béke szigete, magyar voltunk és élő hitünk szabad megélésének bizalmas és biztonságot nyújtó helyszíne volt az otthonunk. És ezen a ponton eléggé élesen elvált egymástól a család és a külvilág. Az iskolai tanítás és az otthoni nevelés. Ez utóbbira erősített rá a gyülekezeti élet, a templomjárás. Szüleim erős hitű, elkötelezett erdélyi hazafiak voltok. Tíztagú családunk – öt fiú és három leánygyermekkel – úgy működött, mint egy kis köztársaság. Manapság úgy mondanánk, hogy kiváló volt a kommunikáció. Édesanyám valóságos szabadegyetemmé varázsolta a konyhát, nemcsak ennünk adott, hanem lelki eledellel is táplált. Mindig verset mondott nekünk, máskor „történelemórákat” tartott vagy énekszavával gyönyörködtetett bennünket. A hitünk, magyarságunk és igazunk melletti kiállás egészen természetes volt nálunk – ami az iskolában is gyakran gondot okozott. Protestáns szellemben nevelődtünk, hiszen Erdély fénykorában protestáns fejedelemség volt. Vallásórákon ugyanez a szellem fogadott a gyülekezetben, apánk prédikációi is ugyanerre tereltek minket. Már iskolás koromtól fogva, majd teológiai hallgatóként is sok konfliktust vállaltam, és mindig minden igazságtalanság ellen lázadoztam. Egészében véve ugyanez mondható el a Testvéreimről.

1989-ben a történelem színpadára került, a Ceaușescu-rendszer elleni forradalom központi személyisége lett, tömegek ismerik akkori tetteit. De személyesen, belül mit érzett a legforróbb, legnehezebb pillanatokban, milyen érzelmek, gondolatok kavarogtak Önben?

Mondanom sem kell, hogy nem akartam „forradalmár” lenni, sőt most sem tartom annak magamat. Egyszerűen tettem, amit tennem kellett, amit hitem, lelkiismeretem és meggyőződésem diktált. Volt egy olyan „bölcs” nézetem, hogy: nem létezik olyan nehéz vagy lehetetlen helyzet, amelyben nem lehetne valamit tenni, amelyen ne lehetne változtatni. Hitem is erre tanított. A Szentírás valóságos szöveggyűjteménye a cselekvő hitnek. Ezen felfogás mentén indultam el a lelkészi pályán, és igyekeztem hivatásomnak megfelelően, legjobb tudásom szerint szolgálni az embert, gyülekezeti közösségeimet – Brassóban, Désen, Temesvárott –, elnyomott kisebbségi magyar népemet. Nem szövögettem nagy álmokat, nem ötlöttem ki világmegváltó teóriákat vagy elméleti programokat, hanem mindig a mindennapi valóságból, jelesen a gyülekezetből, a közösségből indultam ki, amihez az is hozzátartozik, hogy pályám valamennyi helyszínén bekapcsolódtam a magyar életbe – ma úgy mondanánk, hogy a civil társadalom vérkeringésébe.  A múló évek során, osztozva a hívek, népem sorsában – a fokozatosan romló helyzettel párhuzamosan – egyre inkább ráébredtem helyzetünk tarthatatlanságára. Sok munka és küzdelem nyomán – amire most nem térek ki – ez az életérzés hatalmasodott el bennem Temesváron. Tudatára ébredtem annak, hogy ha sorsunkon nem fordítunk, jövőnk egészen reménytelen, vagy egyáltalán nincsen jövőnk. Leszámítva a kifejezés mostani pejoratív értelmét: a Ceauşescu-éra utolsó, már-már elviselhetetlen éveiben gyors ütemben radikalizálódtam. A mindenen eluralkodó román politikai rendőrséghez, a Securitatéhoz és kollaboráns egyházi főhatóságaimhoz való viszonyomat is ez határozta meg, de igehirdetéseimet is ez jellemezte. A ’80-as években már ún. illegális tevékenységekre is vállalkoztam (írások szamizdat lapokban, röpcédulázás, „lázító” megnyilvánulások az egyházban stb.). Mindez nyílt ellenállásba csapott át a Ceauşescu-féle falurombolási tervvel szemben, aminek következtében el akartak távolítani szolgálati helyemről – s ebből pattant ki, amit úgy nevez a világ, hogy: Temesvár – 1989.

1989, Szilágymenyő


Magyarország és Románia, s köztük Erdély és magyarsága sűrű időket élt meg a rendszerváltás óta eltelt negyed évszázadban, Ön ennek az időszaknak is tevékeny részese volt. Egy kérdés: ment-e az erdélyi magyarság sorsa elébb 25 év alatt?

A forradalomnak nevezett romániai népfelkelés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az Iliescu-féle puccsisták s maga a hírhedt Securitate ellenforradalmi pályára állította át az eseményeket, amit posztkommunista visszarendeződésnek is nevezhetünk. A román társadalomnak igen gyengék a demokratikus hagyományai, rendszerváltoztató politikai erőről, pártról negyed század után sem beszélhetünk. Csak a román értelmiség egy szűk rétege és egyes kiváló személyiségei látják át a helyzetet és kívánják a változást – ők azonban kevesen vannak és megfáradtak, vagy félreállították őket. Ezek között külön is említést érdemel a Temesvár Társaság (Societatea Timişoara), amely 1990 március óta töretlen tudatossággal és állhatatossággal folytatja kommunizmusellenes harcát, és hűen 1989 eszméihez, békés küzdelmet vív a demokráciáért. A rendszerváltozás – ha lehet – még kevésbé valósult meg kisebbségpolitikai téren. Olyannyira nem, hogy a kezdeti fellángolás és előretörés nyomán egyeduralomra jutott közösségi képviseletünk, az RMDSZ is a román politika által diktált posztkommunista pályára csúszott. Az erdélyi magyar politikai életben magam is háttérbe szorultam. Miként román oldalon, azonképpen mi, maroknyi magyar rendszerváltók sem vagyunk képesek fordítani a romániai magyar politikán. Az utóbbi huszonöt esztendőben olyan nagymérvű pusztulás, fogyatkozás és leépülés állott be erdélyi magyarságunk körében, hogy ezt a mindenkori román hatalom által biztosított, illetve az RMDSZ által kicsikart emberi jogok és az elért kisebb-nagyobb engedmények vagy eredmények nem képesek ellensúlyozni. Valóságos rendszerváltozásra, éppenséggel áttörésre van szükség a magyarok ügyében, a kisebbségpolitika terén. Ezért küzdenek – a maguk ereje mértékében – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt. Egy szóban összefoglalva: a közösségi önrendelkezésért, az autonómiáért.

Európai parlamenti politikus lett: milyennek látja ma Európa helyzetét? Mi az, amire büszkék lehetünk, és milyen válaszokat adjunk a meglévő nehéz kihívásokra?

A forradalom: kegyelmi pillanat. Isten adta, hogy a Temesvárról útjára induló népfelkelés megbuktassa a román diktátorházaspárt. Ha akartuk volna, sem történhetett volna jobban. Az azóta eltelt időt olyan „kegyelmi időnek” fogom fel, mely lehetőséget teremtett és kínált a felszabadulásra, a rendszerváltozásra, egy igazságos és demokratikus rend kialakítására. Noha hálaadással gondolok minden áldásra, a jó irányú változásokra, az elért eredményekre és – netalán – sikerekre, mindazáltal úgy érzem, hogy nem voltunk képesek megragadni a kínálkozó kegyelmet, s a kegyelem idejét elszalasztottuk. És itt most nem általánosságokban beszélek, hanem annak tudatában és felelősségével, amit éppen mi, az erdélyi magyarok és magyar egyházaink rontottak vagy mulasztottak el. Azt is az isteni kegyelemnek köszönöm, hogy a rettegés temesvári pincemélyéből másfél évtized után a fényesnek tűnő Európai Parlamentbe emelt, ahol éppen úgy, ugyanazzal a hivatástudattal próbálom megállani a helyem, mint egykori gyülekezeteim papjaként vagy a királyhágómelléki püspökség élén. Amiképpen a forradalom, azonképpen az Európai Unió sem váltotta be a hozzá fűzött reményeinket. A gazdasági válság, a migránsok népvándorlása és a polgárháborús állapotokat idéző terrorizmus viszonyai között az unió béke és biztonság helyett a tehetetlenség, a kontinentális válság és bizonytalanság viszonyai közé sodorja tagországait. Nem lenne szabad vele sodródnunk – ezt jól látja Magyarország. Kelet-közép-európai országainkat a 2008-ban kirobbant nemzetközi – és európai – válság ráadásaképpen a kommunizmusból örökölt válság is sújtja. Magyarországnak és Romániának is mindkettővel meg kell birkóznia. Csak egyetérteni lehet azzal, hogy az Unióval közösen kell a megoldást keresnünk. Ez azonban nem valósulhat meg úgy, hogyha Európa sorsunkra hagy, vagy éppenséggel akaratunk és jól felfogott érdekeink ellenére próbálja ránk kényszeríteni az általa egyedül üdvözítőnek tartott megoldást.

Mi 1956 ma is érvényes öröksége Ön szerint?

Az 1956-os forradalom és szabadságharc abban az időben a „magyar utat” jelentette, melyre brutális leverettetésünket követően csak 1989-ben térhettünk újra vissza. Erről az útról, mely utóbb igazi „európai útnak” bizonyult, a jövőben sem szabad letévednünk. Ez egyik lehetséges üzenete a magyar ’56-nak.

***

Az interjú eredeti változata az 1956 Around Europe című, a magyar EPP-delegáció által kiadott '56-os interjúkötetben jelent meg.

Tunne Kelam észt politikus: '56 reményt jelentett számomra

Alojz Peterle, Szlovénia első miniszterelnöke: Csodálom a szabadságszerető magyarokat

 

vissza a teljes nézetre