Százhúsz éve, 1900. március 31-én született Szabó Lőrinc.
Otthon tornyosulnak a még nem olvasott könyvek, ám időről időre elkap az utcán valami furcsa mágneses erő, ami antikváriumokba lök be. Így találtam rá nemrég Szabó Lőrinc Bírákhoz és barátokhoz címen kiadott 1945-ös naplójára, hazafelé pedig a metróról is majdnem elfelejtettem leszállni, annyira magával ragadott ez a totálisan méltóságmentes stílus, a megalázott szabói gigaegó kakofón panaszáriája. A magyar Céline! A jobboldali rendszerek alatt „kompromittálódott” író magyarázkodik. Hosszasan, önismétlőn, bizonygatva, hogy az ostoba skriblerek meg a megtorlási hatóságok olyan igazságtalanságot mérnek rá, amilyet még nem látott a világ. És amúgy is: majd a halála után rájön a nemzet, hogy mekkora művészt veszített el. Kurta, töredékes mondatokban felhörgött indulat, idegnyúzott központozás. Van persze különbség is. Céline dacos, a vádlókat gyűlöletével bombázza, Szabó pedig esdekel, könyörög, félreértésről hadovál, szimultán esik kétségbe és vakremél, abban bízik, hogy Rákosi deus ex machina kimenti őt a rágalmak orkánjából.
Ifjabb Szabó Lőrinc válogatott röplabdázó és reklámfilm-rendező lett és egész életében küzdött azzal a gyönyörű és nyomasztó teherrel, hogy ki volt az édesapja.
Négy faskó zseni, egyik jobb, mint a másik.
A hőmérő higanyszála akár 48 Celsius-fokig is felszaladhat az elmúlt időszakban.
A Közel-Keleten szabadságvesztéssel büntetnék az azonos neműek közötti kapcsolatot.
