'56

Nincs kegyelem – film a salgótarjáni sortűzről

2017. január 4. 10:39

Minden idők legszebb mellei egy dokumentumfilmben? Világrekord-kísérlet az egy játékfilmre eső történészek számának kategóriájában? Egy biztos: ilyet még nem látott a kedves néző. Matúz Gábor az 1956-os salgótarjáni sortüzet dolgozta fel: dokumentumfilmes és játékfilmes eszközökkel. Egyszerre. Veszélyes vizekre evezett. A Nincs kegyelem vetítésén jártunk.

Nincs kegyelem. Volt már néhány ilyen című film a magyar filmtörténetben, de ezt a címet kapta Matúz Gábor nemrég mozikba került alkotása is, amely az 1956 decemberi salgótarjáni sortűz történetét dolgozza fel. Mi január 3-án ülünk be rá az Urániába és rögtön megállapíthatjuk, hogy nemcsak kegyelem: közönség sincs. Erős negyedház. 

Alig telik el fél óra a filmből, valami másnak a hiánya is nyilvánvalóvá válik. A műfajé. Ilyen ugyanis, amit Matúz elénk tett, egyszerűen nem létezik. Ahogy telnek a percek, csak egyre nyilvánvalóbb lesz ez a hiány. Mi ez? Dokumentumfilm? 

Időről-időre történészek beszélnek, meg idős nénik, bácsik - szemtanúk, túlélők. Tehát úgy fest eleinte, hogy az. Csak hát ha az, indítani kellene az Oscaron, mégpedig a Legszebb női mellek egy doksifilmben-kategóriában: tuti nyerne. Kár, hogy nincs ilyen kategória, tényleg. Három szépen fényképezett ágyjelenet is van ugyanis itt három különböző párocskával, meseszép ifjú színésznő gyönyörű keble villan a vásznon...

De talán nem véletlen, hogy nincs ilyen kategória. Tekintve, hogy ilyen filmes műfaj tényleg nincs, amilyet Matúz elkészített. 

Fotó: Komka Péter

Olyan természetesen van, nagyon is bevett, hogy egy dokumentumfilmhez illusztrációként leforgatnak jeleneteket és amíg a túlélők, történészek, vagy a narrátor hangját halljuk, azok néha-néha beúsznak, kicsit homályosan, kicsit lassítva, némiképp átélhetővé téve a történetet a néző számára.

Itt viszont nem erről van szó. Hanem klasszikus „2 in 1”-ről. Matúz készített egy dokumentumfilmet a sortűzről, meg készített egy valódi játékfilmet is. Rendes színészekkel, Törőcsik Marival, Kubik Annával, Györgyi Annával és így tovább, megírt, a valóságon alapuló, de fiktív történetekkel, jelenetekkel. 

Aztán mintha a kettő véletlenül egyszerre került volna a vágó keze alá, az pedig nem sejtve, hogy dupla dvd készül, egy filmmé vágta volna össze a két teljesen különböző műfajú alkotást. Nyilván nem ez történt, Matúz tudatosan dönthetett így és érteni is véljük, miért. A rendező-forgatókönyvíró célja, hogy az ifjúság számára mutassa meg a sortűz történetét, hátterét és átélhetővé is tegye azt. 

A műfajtiszta dokumentumfilmet ehhez kevésnek érezhette. Egy doksifilm célja ugyanis, hogy megmutassa, mi történt, hogyan történt, ami pedig a legfontosabb: miért történt. Oknyomozó munka, az agyra hat főleg. A játékfilm célja ezzel szemben, hogy a szívre hasson, dráma legyen, átélhetővé tegye a történteket, azonosulhassunk szereplőkkel. Csakhogy a művészi formák, formátumok nem véletlenszerűen alakultak ki, hanem hosszú évek alatt, afféle evolúció eredményeképpen, a legjobb, legéletképesebb gyakorlatokból. Ahogy a sörkészítésé és a borkészítésé is kialakult. Ha mindkettőhöz értünk valamelyest és főzünk jó sört meg készítünk jó bort is - akkor sem szoktuk viszont a végén összeönteni az eredményt. 

Félő, hogy ihatatlan lesz.

Ebben az esetben meg, hogy: nézhetetlen. 

Veszélyes vizekre evezett tehát Matúz, de ahogy már egy órája ülünk a moziban, csodálkozva látjuk: megúszta. 

 

Egyes részeknél – tényleg csodával határos módon – még erősíti is egymást ez a furcsa keveredés. Amikor például egy túlélő elmondja, hogy a több ezres tömeg december 8-án dél körül a megyeháza előtt vigyázzban állva énekelte a Himnuszt, s amikor a „hozz rá víg esztendőt”-sorhoz értek, elindult a gépfegyverropogás, az önmagában is erős. Amikor aztán, percekkel később játékfilmes jeleneteken látjuk ezt, nem az unalom telepszik ránk, hogy már úgyis tudjuk, mi fog történni. Korántsem.

Ahogy énekel ott a tömeg, mintha valami visszaszámlálás lenne a Himnusz minden sora: éppen hogy azért, mert tudjuk, mi következik, nő a feszültség, reménykedünk, bárcsak elkerülhető lenne, talán mégsem történik meg... De megtörténik. Ráadásul nem annál a sornál. Matúz tovább húzza az idegszálainkat, egészen a Himnusz végéig: akkor kezdik a fegyverek darálni a fegyvertelen népet. 

A történet kulcseleme ez a vérengzés. Önmagában egyszerű történet: Salgótarjánban a pufajkások 1956. december 7-én éjjel elfogtak két megyei munkástanácsi vezetőt, másnap ezért több ezren a megyeháza elé vonultak, hogy a szabadon bocsátásukért tüntessenek. Fegyver nem volt náluk. A szovjetekkel megtámogatott karhatalmisták ennek ellenére tűz alá vették a tömeget, legalább negyvenheten meghaltak - de lehet, hogy 131-en is. 

Máig nem tisztázott, s ez a film sem tisztázza az áldozatok pontos számát. Ahogy azt sem, pontosan ki és miért adta ki a tűzparancsot. Ez elvileg hiány, ezek megválaszolására egy dokumentumfilmnek igyekeznie kellene válaszokat adni. Ha pontos választ nem tud is, legalább lehetséges válaszlehetőségeket illene felvillantania. Elvileg. Gyakorlatilag meg: valójában mindegy. Azt a tűzparancsot ugyanis végső soron Kádár János adta ki. Ez pedig kiderül már a film elején, amikor történészek vázolják az '56-os hátteret. 

Fotó: Komka Péter

Tehát akkor elnagyolt propagandafilmet látunk? Korántsem. Pedig a Nincs kegyelem savazása már novemberben elkezdődött, amikor pedig még csak a trailer jelent meg. Aki Matúzt, mint az Éjjeli menedék, az egykori jobber kultműsor készítőjét ismeri csak, nyilván egy rakás előítélettel ül be a filmre. Ha jobbos, akkor elvárja, hogy most akkor jól megkapják a rohadt kommunista gyilkosok; ha ballib, akkor meg a minőséghiányt várja, a nemzeti giccset, netán még némi antiszemita felhangot is szeretne kihallani a Nincs kegyelemből. Nagyot fog csalódni mindkét tábor.

Akár a doksi-vonalat, akár a játékfilmes epizódokat nézi.

Kádár lehetséges motivációinak bemutatása például kifejezetten árnyalt. Kahler Frigyes, M. Kiss Sándor, Szakolczai Attila persze nem olyan rajongó, mintha Földes Györgyöt is meghívták volna szakérteni, de a film nem titkolja el a tényt, hogy Kádár eleinte tárgyalásokkal próbálta megerősíteni hatalmát. Csakhogy ezzel nem ment semmire, a munkástanácsok vezetői továbbra is a ruszkik hazaküldését, Nagy Imre kormány élére való visszahelyezését és szabad választások kiírását követelték.

A magyar nép nem fogadta el tehát Kádárt. Aki december elején aztán döntött: a kettős hatalmat brutális erőszakkal számolja fel. (Ez aztán sikert is hozott. Ma nyilván megtapsolná egy-két elemző, hiszen az eredmény számít a politikában, ugye, uralni kell a pillanatot...) Hogy már eredetileg is vérfürdőt tervezett-e Kádár, csak kellett egy kis idő november 4. után, amíg megszervezte saját karhatalmát, a pufajkás osztagokat, vagy eleinte tényleg nem akart erőszakot, mert volt benne némi emberség: ezt már sosem tudjuk meg, viszont nagy előnye a filmnek, hogy mindkét lehetőséget felvillantja. Nem sulykol. Cseppet sem akarja a hős magyar nép és az arra orvul támadó, idegenek zsoldjában álló mocskos kommunisták egyszerű képét erőltetni. 

Olyannyira nem, hogy a játékfilmes sztori egyik főszereplője, a pufajkás banda vezetője igazi magyar parasztgyerek. Kucsmás-szűrös édesapával, a keresztet magára csak úgy hányó édesanyával. Egyszerű, kurvázós, iszákos figura, büszke marxista-ateista. Azt is megtudjuk, miért: szülés közben meghalt a felesége. Isten tehát nem létezik. A kommunisták mondják jól. Beállt hát közéjük. Bosszút állni Istenen. 

Bosszút áll aztán a komcsi rendőrnő is. A játékfilmes rész igazán erős és önmagában is megálló, elképesztő feszültséggel teli és durva szála, amikor a gyönyörű kismama bemegy a rendőrségre csecsemőjével, hogy a férje felől érdeklődjön. Györgyi Anna a rendőrtiszt szerepében először jó zsarut játszik. Kedves. Mézes. Mázos. Aztán úgy veri szét a kismama fejét a padlón, hogy nézni is rossz. Az sírva üvölti: „A kisfiam!” A rendőrnő őrülettől torzult arccal vesz elő egy fényképet a fiókból. „Ez meg az én fiam.” Agyonlőtt fiatalember a képen.

Nagy erénye a filmnek, hogy embereket mutat. Nem elégszik meg azzal, hogy ezek itt a gonoszok, akik azért gonoszok, mert kommunisták és azért kommunisták, mert gonoszok. 

Fotó: Tóth Milán

Sajnos dramaturgiai hiteltelenségek jócskán kerültek a filmbe: az említett kismama például másnap a templomban jelenik meg: arcán néhány karcolás csupán. Meg amúgy is, mit keresne ott? Hogyhogy nem tartották bent?

Aztán: míg a dokumentumos részekben a valódi túlélők és szemtanúk úgy beszélnek, ahogy Tarjánban szokás, azaz palócul, erős tájszólással, a játékfilmes részekben a szereplők hochmagyarul kvaterkáznak végig. Így, hogy össze lett vágva a két műfaj, nagyon feltűnő ez a „helyrajzi hiteltelenség” a játékfilmes részekben.

Amikor tehát másfél óra után távozunk az Urániából, vegyesek az érzelmeink a vegyes műfajú film miatt. Egyrészt egyáltalán nem unatkoztunk. Fel is kavarodtunk rendesen olykor. Túl sok újat nem tudtunk meg, de olyan, mintha ott lettünk volna a sortűznél. Személyes emlékeink vannak már róla. Mégis: megnéznénk egy újra-, azaz különvágott verziót. Egy dokumentumfilmet és egy (kis)játékfilmet. Egyikhez sem kellene sokat hozzáforgatni, hogy külön-külön, műfajtisztán is megállják a helyüket. 

A bejegyzés trackback címe: http://1956.mandiner.hu/trackback/27539

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés