Mérföldkövek, 1956

„Sosem fogom elfelejteni” – Mismás György forradalmár '56-ról

2016. október 30. 10:42

A Corvin-közben harcolt Pongrátz Gergely és Falábú Jancsi parancsnoksága alatt a ma New Yorktól északra élő Mismás György. Családját azért telepítették ki a kommunizmusban, mert a határ menti Murarátka falujában pár évvel korábban az édesapa kocsmát vett a faluban, így a népet elnyomó osztályellenség lett belőle. Mismás Györgyöt, aki azóta feltalálóként él, otthonában kerestük fel, hogy felidézze számunkra a kitelepítés éveit és az 1956-os szabadságharcot, a Corvin-köz életét, a Köztársaság téri csatát, a menekülést és az újrakezdést.

„Volt egy eset, hogy a nagy orosz tank, rövid ágyúval bejött, s annak is kilőtték a láncát, s akkor én a Nap utcánál álltam, ott voltunk vagy húszan. Kirúgtak egy ködbombát. Olyan köd lett pillanatok alatt, hogy a kezemet nem láttam a fegyveren. Különös dolog történt, lövünk, de nem tudjuk, hogy kire. A ködből kijött egy orosz tiszt, pisztollyal. Valaki dobott feléje egy gránátot, s a gránát felrobbant felette, a feje széjjelment, de nem esett el, még ment előre pár lépést. S mikor a járdához ért, akkor esett el szegény” – meséli connecticuti otthonában Mismás György, aki a Corvin-közben harcolt 1956-ban.

Hárman hallgatjuk Nagy Ildikó szociológus, a New York-i Magyar Ház igazgatója és Bánhalmi Norbert fotográfus társaságában. Mismást '56-os életútinterjú-sorozatunk újabb alanyaként keressük fel. A fotókból és interjúkból a Magyar Ház és Bánhalmi Norbert a New York-i Magyar Főkonzulátus támogatásával közösen rendezett kiállítást Mérföldkövek címmel, amit október 22-én nyitottak meg ünnepélyesen a Magyar Házban; ezt követően pedig interjúkötet és dokumentumfilm készül belőlük. Néhány beszélgetést itt, a Mandineren is közreadunk a forradalom évfordulója körül.

Népelnyomó falusi kocsmás

Mismás 1934-ben született Murarátkán, a szőlőhegyen. Pár év múlva édesapja kocsmát vett a faluban, így beköltöztek a településre. Később ez lett a vesztük: a kocsma miatt népnyúzó kapitalistáknak számítottak és kitelepítették őket. Így emlékszik az indulásra: 1950. június 7-én volt a vizsga, ekkor volt vége az iskolának. Ávósok jelentek meg, adtak egy órát pakolni, elvitték egy teherkocsiban. Két éjszakát és egy napot utaztak a vonatban. „Fegyverrel jöttek be, apám nem volt otthon, a testvéremnek alá kellett írni egy papírt, hogy nem állunk ellent, és minket deportálni fognak. Szerintem kimentünk mi Magyarországról. A vonaton nem voltak ablakok, csak rácsos ablak. Kidobtam az ablakon egy levelet, valaki megtalálta és odaadta a rokonoknak. Voltunk a vagonban húszan-huszonöten, volt egy kanna, abba kellett vécézni, néha megálltunk, és akkor megengedték, hogy kidobjuk a mezőn valahol. A végén megérkeztünk Hortobágyra. Háromszáznyolcvanan voltunk a vonatban. Odavittek minket a birkahodályhoz. Két napig takarítottunk, letettünk szalmát és az lett az alvóhelyünk. Épp elfértünk, ha én fordultam, a másiknak is fordulni kellett. A patkányok szaladgáltak, megharapták a füledet. Ott laktunk másfél évig.”

A kitelepítettek élete nem volt könnyű. Minden csoporttal, ami kiment a földekre dolgozni, volt három vagy négy ávós. „Az volt a szabály, hogy ha kiléptél a sorból, lelőttek. Soha, senki nem szökött meg. A Hortobágy olyan sima, hogy kilométereket lehetett látni. Amikor nőtt a kukorica, akkor már el tudtál tűnni a kukoricában. Egy olyan esetre emlékszem, hogy valaki eltűnt. Nem volt a tábor körül kerítés sem, csak fehér vonalak voltak húzva.”

A munkára így emlékszik: Legnehezebb volt a répaszedés. Nyolc órán át le kellett hajolni és húzogatni a répát. Az egyik kukoricaföld mögött húzódott a csatorna, és hárman, gyerekek, belementek munka után hűsölni. Megbüntették őket. Bevittek a rendőrségre, és neki kellett támaszkodni a falnak úgy, hogy fél méterre állsz a faltól, a kezedet hátra kötik, a falat a homlokoddal támasztod. Ott kellett állnunk két és fél órát. Először a lábak remegnek, aztán később lecsúsztál. A fejedről lehúztad a bőrt. Fellocsoltak, folytatták.”

Egy parasztember  azért került egy hónapra zárkába – meséli Mismás –, mert panaszkodni merészelt a papnál, hogy öt ávós megerőszakolta a lányát. Ugyanakkor felbukkant néha az emberség is: „Voltak vagány gyerekek is az ávósok között. Volt egy betyárcsárda Debrecen felé. Egy ávós megengedte, hogy bemenjünk oda inni. Úgy berúgtam egy sörtől, hogy mikor hazaértem, jó reggelt kívántam anyámnak, pedig este volt. Három napig olyan részeg voltam!”

Sztálin halálakor az egyik ávós parancsnok öngyilkos lett, az új éra pedig véget vetett a kitelepítéseknek. Nem lehetett azonban akárhová visszaköltözni: a nagyvárosokban nem telepedhettek le az osztályidegenek és kapitalisták. Így a Mismás-család Nagykanizsán kötött ki, György pedig felkerült Pestre, az egykori Weiss Manfréd Művekbe, ami ekkor Rákosi nevét viselte, szóval a csepeli gyárba, bádogosnak. De mivel Budapesten egykori kitelepítettként nem lakhatott, így Törökbálintról járt be. Ott dolgozott a forradalomig.

A Corvin-köz belülről nézve

Október 24-én a nagynénjénél aludt a Nap utcában, aztán a Corvin-közieket erősítette, mégpedig a Falábú Jancsi parancsnoksága alá tartozó csoportot. A Nap utcában tanklövés érte a szobáját, amitől hátrarepült és pár napig rosszul hallott, s azt gondolta: ha ezt túlélte, akkor minden mást is túl fog élni.

A Práter utcán van egy iskola, ott volt a parancsnokságunk. A legszomorúbb eset itt történt. A felső emelet tele volt orosz katonával, akik megadták magukat. Minimum hatvan-száz orosz foglyunk volt. Mellettünk volt egy kórház. Onnan egy orvos, aki ott dolgozott, és rajta volt a zöld ruha, öt napja nem látta a családját, a Nap utcán jött le, ment haza. Az utca másik felén, a második emeleten egy néni állt kisgyerekkel a karján. Sikongatott örömében, hogy végre megvagy, élsz! S nem ért haza. Lelőtték.”

A Corvin-köz markáns álláspontot képviselt még a felkelők között is, így Pongrátz Gergely (Bajusz) és csapata nem szívlelte Malétert sem: „Az oroszok látták, hogy itt nem fasiszták, hanem csomó fiatal srác van, abbahagyták a harcot ellenünk. Volt tűzszünet, és odajött hozzánk Maléter, a Corvinhoz. Mindenki azt hiszi, hogy ő hős volt, de egy rohadt áruló volt. A páncélosoknak ő volt a feje. Bejött a Corvinhoz, hogy harcoljon. A Bajusz kiküldött négy alakot, hogy tárgyaljon vele. Kettőt agyonlőtt, a másik kettőt kilökte az utcára. Azok is meghaltak az utcán. Ez volt a Maléternek az első esete velünk.”

 

A kutatók, például Eörsi László szerint nem valós, hogy Maléter lelőtte a Corvin-köziek követeit, és inkább a Kilián, valamint a Corvin-köz közti rivalizálásról lehetett szó.

 

A Köztársaság téri csata testközelből

Mismás megfordult a Köztársaság téri csatában is: „Azt hallottuk, hogy az ávósok összeszedtek egy csomó fiatal srácot, és elindultunk oda sokan, hogy meg fogjuk támadni őket. Megkérték Nagy Imrééket, hogy küldjenek nekünk három-négy tankot. Amikor a tankok odajöttek, azt hiszem, három vagy négy tank jött oda, én fönn voltam a színház tetején. A két csúcs között ott voltam egy másik haverral, akinek volt géppuskája. Én adtam a golyót, tartottam a tárat. Lőttünk be a pártszékház második emeletére, mert láttuk ott az ávósokat szaladgálni. Odajöttek a tankok, és rábeszélték a forradalmárok a tankokat arra, hogy ne minket lőjenek, és azok elkezdték lőni a pártházat. Amikor az ávósok látták, hogy nincs megoldás, megadták magukat. Ez volt az egyik legpiszkosabb harc.”

 

Máig viták tárgya, hogy a Köztársaság téri csatában miként végeztek az ávósokkal, akiknek vezetője a fiatal Mező Imre volt. Gosztonyi Péter tanulmánya szerint vannak arra utaló bizonyítékok, hogy a budapesti pártszékházat direkt hagyhatta magára a pártvezetés egy fiatal, tapasztalatlan ávóssal az élen. A pártszékház ávósai ráadásul forrófejű módon provokálták a forradalmárokat, ki-kicsaptak a székházból. Fokozta a problémát, hogy az Ávót hivatalosan feloszlatták, Mező Imréék tulajdonképpen illegálisan tették, ami tettek. Számítottak ugyanakkor katonai segítségre egy esetleges támadáskor, de a segítség egy orosz visszaemlékezés szerint felsőbb utasításra nem érkezhetett meg. A magukat megadó, épületből kilépő ávósok közül többen halállal végezték.

 

Mismás György így emlékezik minderre:

„Jön ki az épületből, és kisgyereket hoz a kezébe, hogy ne lőjék agyon. Ő volt az első, aki kijött az ávós irodából. Valaki elvette a gyereket tőle és agyontaposták. Nem agyonlőtték! Mire én odaértem, olyan közel voltam, mint az ajtó innen, már tiszta vér volt és halott volt. Ami kabát volt rajtam, az nagy volt rám, odaadtam egy palinak, aki ráfektette ezt a halott alakot, odahúzta egy fához, s a lábánál fogva felakasztották. De már meg volt halva, nem ártott neki semmi. És a pali elkezdett üvölteni vele: amit velem csináltatok, azt most vissza fogom fizetni! Kivett egy kést a zsebéből, és a fára felakasztott holttestnek a bokájánál betette a kést a bőr alá és húzta le róla a bőrt. Azt a színt sosem tudom elfelejteni! Na, azokból az ávósokból, akik ott kijöttek az épületből, kevesen maradtak életben.  Volt nekik egy kijárat egészen a Dunáig az ávós helyről. Sokan megmenekültek, de akik kijöttek, meghaltak. Volt köztük egy, aki megmenekült. Bajusz mondta valakinek, hogy vidd el ezt és intézd el. De az illető elengedte.”

 

A Wikipédia szerint Falábú Jancsi, azaz Mesz János a forradalom kitörése idején Budapesten, a VIII. kerületben lakott. Már október 23-án csatlakozott a tüntetésekhez. Mesz a Corvin közhöz tartozó felkelők egyik alvezére volt, 27 tagú bandájával a Práter utcai iskolában tanyázott. Parancsnoksága alá a többi között négy ágyú tartozott. A pesti forradalmárok talán legjellegzetesebb alakja, rámenős és kemény lázadó, akire társai úgy emlékeznek: embernek nem túl bizalomgerjesztő, de kiváló és rettenthetetlen katona volt. Falábú és csapata október 28-ától kezdve Maléter Pál parancsnoksága alá volt rendelve. Október 30-án személyesen is részt vett a Köztársaság téri pártház ostromában. Egy szemtanú szerint ő lőtte agyon a fehér zászlóval az épületből kilépő Mező Imrét és a vele lévő két honvéd tisztet. Október 31. után, amikor corvinistákat Maléter nemzetőrökké szervezte át, Falábú János alezredesi rangban szerepelt.

 

Azt is megkérdezzük: vajon mit ettek a Corvin-köziek? „Amit oda hoztak. Nem hiszik, hogy mit kaptunk a néptől! Szekérrel, kocsival hozták be a kaját, minden volt! Ausztriából hozták a gyógyszert! Nem igaz, hogy a nép mit csinált, hogy segítsen rajtunk! (Majdnem elsírja magát.) Egy dolog volt, amit elloptam. Volt ott a sarkon egy cukrászda, és onnan elvittem egy darab csokoládét. Visszamentem egyszer, hogy kifizessem, de azt a sarkot az oroszok széjjellőtték. Csodálatos volt, milyen volt a nép! Imádtak bennünket!”

Oda ment, ahová először beengedték

Azonban eljött november 4-e, és a szovjet túlerő letörte a szabadságharcot. Mismáséknak menekülniük kellett.

„A mozi alatt áttörtünk pár pincefalon, és utána majdnem a Király utcáig elmentünk, otthagytam a fegyvert és elmentem a Sztálin hídig. Tudtuk, hogy az összes hidat elfoglalták az oroszok, és csak ott van esély átmenni. Voltunk húszan-harmincan, megvolt a munkáskönyvünk, ott volt két orosz tank a híd alatt. Sokszor visszamentem megnézni a helyet, hogyan menekültünk mi meg. Felállítottak minket, a pali mászik fel a tankra, hogy kinyír bennünket, s van egy hatemeletes ház az út túloldalán, és onnan valaki elkezdte lőni őket. Akkor megzavarodtak, elkezdték megfordítani a géppuskát, és lőttek rá az épületre, mi meg fel a hídra.

Sosem fogom elfelejteni, volt egy őrház a híd közepén, s volt egy lépcső, amit lement a Margitsziget felső sarkára. És ott volt egy kis ház, és benne volt két orosz katona őrnek. Voltunk négyen srácok, egyikünknek a barátnője is vele volt. Az egyik orosz katona elkapta a lányt és behurcolta a bódéba. Mi mondtuk a lánynak, hogy te, csak nyugi, addig amíg leveszi a nadrágját, amikor lenyomja a nadrágját, akkor sikítsál! Ez történt, a pali meg akarta erőszakolni a lányt, levette a nadrágját, akkor sikított a lány, mi beugrottunk, s ledobtuk őket a lépcsőn. Nem öltük meg őket, már nem volt fegyverünk, mentünk tovább. Ez már november 14-15 körül volt, 18-19 körül már Ausztriában voltam.”

Amerikához ment

A forradalom bukása után a hegyeken keresztül jutott az osztrák határ vidékére. Ausztriába a Rába-csatornán keresztül jutott át. Három hetet töltött Bécsben, majd Amerikában telepedett le: „Vártam az engedélyt Angliából, Ausztráliából és Amerikából, ahová először beengednek, oda megyek. Mindig mentünk a követségekre nézni, hol vagyunk. Amerikához mentem aznap először, és ki volt írva a nevem.”

Sok már szabadságharcoshoz hasonlóan Connecticutben telepedett le. Először lemezlakatosként dolgozott egy öntödében, 1967-ben pedig saját vállalkozást alapított, finommechanikai lemezlakatosként. Ma is aktív, számos nagy gyógyszergyárnak dolgozik, több olyan szabadalom is fűződik a nevéhez, ami az orvostudomány munkáját segíti, elsősorban a különféle rákbetegségek felismerését könnyítendő meg.

Irodájának falán ma is ott lóg szülőháza fényképe, egy fotó a helyről, ahol átlépte a határt, egy bácsi portréja a kitelepítések idejéből és egy kép a magánzárkába tett parasztbácsiról. Az irodában látható az egyik, általa szponzorált, magyarországi '56-os emlékmű makettje, és persze ki van téve az amerikai zászló. Cége műhelyeiben drága gépek, számítógépek, laborok. Azt mondja: amit a mérnökök kitalálnak a tervezőasztalon, azt ő valósággá teszi. Ráadásul nem fogy ki a saját ötletekből, fejlesztésekből sem.

Először 1967-ben tért haza, de nem telt el izgalmak nélkül az út: „1967-ben mentem vissza, amikor Kádár megadta az amnesztiát. Már volt asszony, gyerek, bizonyos összegű dollárt be kellett váltani magyar pénzre. Nem adtak eleget, Miskolcon be kellett jelentkezni a rendőrségre, azt mondták, a vízumom már lejárt, mondom hogy nem lehet, harminc napra kaptam. Mondták, hogy nem, csak három, s elveszik az amerikai útlevelet. Na mondom, itt ragadok megint. Megtartotta három napig, elkért háromszáz dollárt, zsebre rakta, elengedett.”

Fotók: Bánhalmi Norbert, Szilvay Gergely.

A kiállítást támogatta a Hungary Initiatives Foundation.

A cikk nem születhetett volna meg a Kőrösi Csoma Sándor program nélkül.

***

Az amerikai '56-osokról szóló portrécikk-sorozat korábbi részei:

Mozizás helyett forradalmár lett: Lipták Béla portréja

A szegedi '56-os római leányszöktetése

'56-ból az új Kánaánba - Papp László forradalmár-építészmérnök portréja

Ávósokra lőtt, letépte a komcsi zászlót: Lovas György 1956-ról

A bejegyzés trackback címe: http://1956.mandiner.hu/trackback/26072